A debreceni rock / metal vonal egyik elfeledett bandája volt a Krakatau, mely amellett, hogy az igényes metal zenét művelte, kissé progresszívebb felfogást tudhatott magáénak. Az interjút Kovács József, ex-dobos adta egy külsős segítőnknek, akinek ezúttal is köszönöm a munkáját!

Szia Józsi! Köszi hogy elvállaltad az interjúzást! Akkor vágjunk is bele!

Szia, Gábor! Rendben, kérdezz csak.

Hogyan és mikor kezdődött el nálad a zene szeretete? Azonnal a rock/metálzene fogott meg, mely zenéket szeretted hallgatni kiskölyökként? :)

Azt hiszem kb. 6. osztályos koromban figyeltem fel arra, hogy a társaimnál valamivel jobb a hallásom és az ütemérzékem. Egy kicsit könnyebben össze tudtam rendezni a végtagjaimat mint a haverok. Akkoriban a Dinamit ment Mo.-on, külföldön pedig Queen, Ted Nugent, Deep-Purple, stb. A Dinamitos „Nálam mindig két forint ez a dal” c. nótának (P. Mobil: „Kétforintos dal” – megjegyzés; A Tenkes Kapitánya) egyszerű ritmusképlete volt, mindjárt azt gondoltam: jé, tudok dobolni..

Mikor kezdtél el zenélni? Azonnal a dobot választottad? A Krakatau előtt játszottál még valami más zenekarban/zenekarokban?

Volt egy kis gondolkodás melyik hangszert is válasszam, de végül azt hiszem a dob talált meg engem. 14 éves koromban rájöttem, hogy kellene ehhez zeneiskola is. Beiratkoztam az OSZK-hoz, és négy évet tanultam dobolni Debrecenben, Kovács Jánostól. Ismeretem szerint később Ő lett a régóta sikeres és hírneves Debreceni ütős-együttes vezetője. Fel kellett ismernem, hogy amit én szeretnék játszani (AC-DC, Rainbow, 2-lábdobbal elkövethető zenék), ezeket nem tanítják sehol, de nincs is kitől megkérdezni, hogyan kell megtanulni. Mindent magamtól kellett leszedni. Ez később lett majd igen hasznos, amikor a Malmsteen műveket kellett megtanulni a Krakatau-ban. Akkor még nem voltak ehhez kották… mindannyiunknak egyedül kellett ellesni mindent, videoklippek nélkül. Ma már más a helyzet, tömeg info van már mindenről, csak képesnek kell lenni mindezt feldolgozni. Ja igen, zenekarok. Bár több mint 15 éve már Bp-en lakom, minden zenei dolgom Debrecenhez köt. Volt először is az STS Company nevű gyerekzenekar Magyar Attila (bass-gitár) és Tóth Miklós barátaimmal. Sokat álmodoztunk, de nem sokat zenéltünk… Attila később színész lett, Miki meg néptáncos…aztán az első komolyabb zenekar a Protézis volt, amely akkor már rendelkezett némi zenei múlttal, épp feloszlatta azt a zenekarvezető Lévai András gitáros – az újjáalakulást pedig együtt csináltuk meg. Belépett még András régi barátja, Nyíri Laci gitáros, majd Jámbor Tibor bass-gitáros is, majd kb. 1 év összeszokási időszak után nyertünk tehetségkutatókat, kezdtünk mozogni. Az akkori kötelező sorkatonai szolgálat véget vetett ennek a zenekarnak, nem egyszerre vonultunk be, de nem is egyszerre szereltünk le.

Na akkor térjünk rá a Krakataura! Mesélj egy kicsit a kezdetekről, hogyan jött össze, kik voltak a tagok, honnan   ismertétek egymást?

Csépes Sándor barátomat már a katonaidőm előtt ismertem, amikor kiengedték a laktanyából és volt időnk kicsit „megröccenni”. Már akkor kölcsönösen szimpatikusak voltunk egymásnak a hangszertudást illetően, mert egészen más színvonalon szólt a cucc alattunk… Aztán csere, én lettem katona – irány Lillafüred és Szolnok, ott pedig addig izegtem-mozogtam, amíg visszakerültem Debrecenbe, az apafai laktanyába. Ott rábeszéltem Gutai főhadnagy urat, hogy feltétlenül kell mindenképp szükséges, általános kultúrcélok, mi több, vetélkedők miatt, egy jó zenekar a laktanyába. A külsős, civil barátokat pedig muszáj lesz a laktanyába beengedni, mert kulturális vetélkedőt nyerni csak így fogunk, haha! Akkor ez teljességgel elképzelhetetlen volt, ma már ezt az akkori helyzetet csak a mai 40-esek értik, micsoda kiváltság volt ez. Jól nagyot dobbantunk a Van-Halen féle „You really got me”-val, nagyon szokatlan mutatvány volt ez egy katonai rendezvényen és szavalóversenyen, valamint a 72db Al Di Meola és Paco De Lucia gitáros klónocskák között. Nyertünk is valamilyen díjat 5320 zenekar néven, amit archiváltak is a laktanya emlékszobájában, haha! Kiegészítésképpen ehhez még részemre egy kötelező fürdés is járt a laktanyai mini-halastóban éjjel, mivel előzőleg arra fogadtam, hogy nem nyerünk semmit. A zenekarban akkor már Csépes Sándor gitározott, akivel a Krakatau-t később alapítottuk. Bass-gitáron Tóth László fényeskedett az eredeti Protézisből, valamint ebben a formációban nálunk énekelt Sinka Zoltán. Ő persze csak viccre vette a figurát, mert az újságírás volt minden álma. Ezt be is váltotta, most a médiában dolgozik. Őt követte Perjés Péter, aki később az August Förster Reservation-t alapította meg. Most talán New York-ban vállalkozó. A vetélkedő után már el is kezdtük a Malmsteen féle Rising Force lemezről a “Far beyond the sun”-t játszani. Nos, vért izzadtunk vele, de Sanyi barátom keresztülverte rajtunk, orrhosszal előttünk járt a számok megtanulásában. Ez egy minőségi ugrás volt minden szempontból. Utána civilben is folytattuk, de semmi nem ment egyszerűen, minden lépésért meg kellett harcolni. Minden zenész tudja hogy milyen is ez, de biztos egyet is értenek velem, hogy egy sikeres és főleg zeneileg színvonalas zenekart összehozni legalább akkora idő és erő-ráfordítással jár, mint egy mérnöki diploma megszerzése. Viszont az eredmény illékony. Tapasztalatból tudom ezt, mert mindkét utat külön bejártam.

Kik inspirálták a zenekart zeneileg/szövegileg? Ki írta zenét, ki hozta a szövegeket?

Később csatlakozott hozzánk Jevgenyij Krivickij billentyűs (Zsenya), aki egészen szokatlan és kiemelkedő tehetséggel rendelkezett már akkor is. A zenét jobbára Csépes Sanyi és Zsenya írták, bár ez inkább a háromfős próbákon történt, demokratikus alapon, szívből jött ötletekkel. Mindenki ötletét lejátszottuk, így sohasem volt harag, ha valami nem bizonyult elég jónak. Sokáig instrumentális zenét játszottunk, ezzel nyertünk hazai tehetségkutatókat és a Marshall heavy metal fesztivált is Ausztriában. Később csatlakozott Hegyes Lajos énekes és Bordás Péter bass-gitáros is. Ebben az időben már kimondottan jól szólt a zenekar, az akkori hazai, megszokott zenei hangzásoktól teljesen eltérő dinamikával és stílussal. A dalszövegek kérdése nem volt egyszerű dolog, az első kettőt „csekélységem” hozta össze (szándékosan nem mondom hogy IRTAM…), ez volt az Attila, valamit a Fény engem vár. Mindkettőt Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember c. könyve ihlette, nagy hatást gyakorolt rám az a mű. Az összes többi dalszöveget Horváth Ildikó írta, egészen más színvonalon, mint én, és megfelelő mennyiségű kötelező, valamint további kiegészítő irodalom elolvasása után elkövetve azokat. Ildikó egyébként a párom még ma is.

Rögzítettetek néhány számot, melyek a Magyar Rádió zenés műsorában is elérhetőek voltak. Ezeket demókazettán nem adtátok ki, nem terjesztettétek?

4 db felvétel került rögzítésre a Magyar Rádió-nál, ezek az Attila, A fény engem vár, Gonosz világ, valamint a Holtak világában élsz c. számok, ezek az archívumban vannak ma is, különböző slágerműsorok valóban játszották is, a ’90-es évek elején. Demókazetta sokszorosítás és terjesztés nem volt, részben anyagi okok miatt. Másrészt, inkább zenéltünk és új, egyre nehezebb számokat tanultunk meg, annak több értelmét láttuk. A rendszerváltás után ez amúgy is szinte teljességgel lehetetlen volt egy másod-élvonalbeli, de vidéki rockzenekar számára, milliomos apukák nélkül.

Hol vettétek fel? Emlékszel még a rögzítés körülményeire? Milyen volt a fogadtatás? Mesélj kicsit a számokról!

Az első néhány felvételt a korábban Simonyi úti általános iskolaként ismert műintézmény pincéjében üzemelő stúdióban vettük fel. Érdekes volt a helyzet, mert itt fejeztem be anno az általános iskolát, a csínytevésekért ott húzogatták a fülemet a tanárok. A másik helyiségben párhuzamosan a frissen alakult Tankcsapda próbált, azt hiszem, ott láttam a srácokat először, amikor átnéztek hozzánk. Igazából a Magyar Rádió 8-as, majd második alkalommal a 11-es stúdiójában munkával eltöltött idő volt emlékezetes. Akkoriban a tehetséggondozás és felfedezés a könnyűzenei osztály vezetőjének, Csiba Lajosnak (állítása szerint) munkaköri kötelessége volt. Pesten átutazva, beadtunk a Magyar Rádió központi portájára egy, a debreceni fizetős stúdióban készült demót. Két hétre rá, kaptuk a meghívót a 16 óra ingyenes stúdióidőre. Sejtheted, hogy ettől kissé kábultan közlekedtünk, és nem igazán tudtuk elhinni. Minden haver-zenekarnak akkoriban fizetnie kellett mindenért, mindenhol. A 8-asban mindjárt indulásnak zenei rendezőként Victor Máté jelent meg, Az Ő szempontjából nézve ez egy normál munkaidős feladat volt, mi meg mint vidéki sihederek azt se tudtuk jóformán, mégis hogyan kellene a “szevasztok” köszöntésre visszaköszönni. A munka folyamán persze lehetőségünk adódott szakmailag bizonyítani. Csak köszönettel tartozunk neki, valamint a hangmérnöknek is, éppen olyan profi elbánással és barátságos munkakapcsolatban dolgoztak velünk, mintha legalábbis a 4.-ik lemezt vennénk fel éppen.

Van több instrumentális számotok. Nem gondolkoztatok rajta, hogy esetleg átalakítani őket „vokálissá”?

Azt hiszem nem szabad, de talán művészeti szempontból is lehetetlen lenne. Ezek komolyzenei alapokkal rendelkeznek, egy Paganini hegedűverseny nem igazán énekelhető.

Kiadóknak elküldtétek? Ajánlatot kaptatok?

Nem küldtük el, ezért nem is kaptunk ajánlatot. A szövegek levédéséig még eljutottunk, de a továbbiakhoz még együtt kellett volna maradni 1-2 évig. Akkoriban már tettek nekünk ajánlatot nyugat-európai bemutatkozási lehetőségre, de már a zenekarban állt a bál, minden létező és lehetetlen dolog miatt problémák voltak…

Megnyertétek Ausztriában a Marshall Heavy Metal Fesztivált. Mesélnél erről? Mennyire segítette ez a zenekart?

Tanulságos volt. Igazából az volt a végszó: Mindegy ki vagy és honnan jössz, csak az számít, mit tudsz. A rockban, a színpadon nem lehet mellébeszélni. Meg kell mutatni, ott és akkor. Persze a különdíjat és a videoklippet egy, a külsőségeket (ruha, haj) hangsúlyozó ausztriai glam-zenekar kapta meg, de minket ez nem nagyon zavart. Szakmailag mi nyertünk. De itthon ez túl nagy port nem vert fel. Erről az egészről a Classica-s srácok is biztos tudnának mesélni, ki és hogyan rontotta el nekik is, mint nekünk is, az osztrák-magyar csere-lemezkiadást. Előttünk egy évvel Ők nyerték meg ugyanezt a fesztivált, de nekik sem lett lemezük ugyanazon magyar illető inkorrekt ténykedése miatt.

Gyakran koncerteztetek? Emlékszel esetleg valami különleges élményre?

Tudnék mesélni mindenféle lehetetlen és vicces sztorikat, ezekre a mai napig jó visszaemlékezni. Amikor egy zenekar koncertezni jár és utazik, az egy olyan szabadság, amit nehéz bármihez hasonlítani. Ha szóba kerül néha egy-két régi sztori, még most is kékre röhögjük magunkat.

Szerinted milyen volt az akkori hazai zenei élet? Mi a véleményed a kortárs zenekarokról? Mennyire tartottátok a kapcsolatot?

Nem nagyon tartottunk szoros kapcsolatotokat, mert a hétköznapokon tettük a dolgunkat, mint bárki más. Inkább csak az össznépi koncerteken találkoztunk velük. De pl. a Classica-val is, volt azért közös koncertünk. Nem igazán buliztunk másokkal, inkább csak a zenekaron belül, rendszeresen nálunk volt az esti gyülekező, elég sűrűn. Mindenkinek meg is volt az elfoglaltsága a zenekar mellett. Nekem pl. családom és két pici fiam, valamint jelentős anyagi terheim voltak a Krakatau kezdetétől fogva. Nem afféle „laza művészlét”volt ez, inkább többünkre az a helyzet volt jellemző, hogy „teher alatt nő a pálma”…

Mennyire volt nehéz akkor érvényesülni? Az előző rendszer hogy kezelte ezt a „bűnös műfajt és művelőit”? Ti már a rendszerváltozás környékén működtetek. Nektek volt valami hátrányotok abból, hogy ezt a zenét műveltétek?

Politikailag semmilyen hátrányunk nem volt, ez a dolog elkerült bennünket. Nem is érdekelt akkor még a politika. Most már inkább jellemző, hogy sok dolog miatt bosszankodom, mert nem igazán értem a magyar embereket, miért nem egymást és a magyar érdekeket tartják szem előtt.

Miért oszlott fel a zenekar? Tartod a kapcsolatod volt társaiddal? Ők mivel foglalkoznak? Játszottál utána más zenekarban?

Feloszlott, mert erre a műfajra nem volt elég érett a rendszerváltás utáni helyzet, a túléléshez meg mi nem voltunk eléggé érettek. Akkoriban hetente szűntek meg sorban a vállalatok, az utcára dobálták ki tömegével az embereket, akkor dúlt a vadkapitalizmus, ilyen körülmények között az igényes rockzenére hol található meg a fizetőképes kereslet? A művészet helyzete csak a gazdaság növekedése által javulhat, az pedig akkor igencsak leszálló ágban volt. Ami a további zenei pályafutásomat illeti, hivatásként nem ezt az utat választottam, nem szálltam be más zenekarokba. Talán hobbiból, kihívásként esetleg lehetne csinálgatni. De mint megélhetés, vagy mint pénzszerzés lehetősége, teljesen hidegen hagyott akkor is, most is csak ugyanezt tudom mondani. Szép volt, jó volt, de ennyi volt. Most már más utakon járok, más kihívások találnak meg. A Krakatau mindig is hobbizenekar volt, attól volt jobb az átlagosnál. Csépes Sanyival (gitár), és a Hegyes Lajossal (ének) tartjuk a kapcsolatot. A többieket elsodorta a sors. 

Csinálnál valamit másképp?

Bölcsebb lennék és türelmesebb, a rossz jeleket sokkal hamarabb észrevenném.

A fővárosinak lenni előny volt, vagy ekkor még nem volt jellemző ez a területi megosztottság?

Budapestinek lenni zenészként is behozhatatlan előny volt. Ma már, talán a telekommunikáció, internet és a média miatt más a helyzet. A Tankcsapdának ugyanonnan mégis sikerült. Le a kalappal, ezek tudnak valamit.

Szereted a csibefasirtot / pipiropogóst?

Kedvencem ezeken kívül még a Gordon-Bleu és a csülök mindenféle módon elkészítve, de ezektől borzalmasan lehet hízni, sajnos…

Manapság több régi hőskori magyar zenekar anyagait adják ki újra. Ti nem gondolkodtatok rajt, hogy ki kéne adni őket cd-n, esetleg mai hangzással felturbózva újravenni re-masterizálást vagy ilyesmit elkövetni?

Eddig nem került rá sor, nem is nagyon izgat engem ez a dolog. Most inkább más szakmai kihívásokat keresek. De ha mégis belekeverednénk ilyesmibe, akkor szerintem elég komoly meglepetést tudnánk még most is okozni.

Figyelemmel követed a mai bandákat? Kiket tartasz ügyesnek?

Inkább csak a top bandákat figyelem már.

Top 10 metál lemez?

Biztos furcsa lesz, de úgy kezdeném, hogy az összes Yngwie Malmsteen lemez. Nehéz megunni. Legalábbis eddig még nem sikerült. Nagyon tetszik még a SimphonyX, Anubis Gate, Masterplan, Nightwish/Tarot, Evergrey. Jeff Scott Soto-ra nagyon érdemes odafigyelni. Az biztos, hogy ma már sokkal többet kell tudni a rockban. Néhány jó villanást azért még most is leszedek és megtanulom (nehogy már ne tudjam megcsinálni). A hörgéses mutatványokat elismerem, de nem nagyon szeretem. Bár a Dimmu Borgir-ban félelmetesen jó a dobos.

Sör/bor/pálinka/málnaszörp?

Az összeset. De nem ebben a sorrendben.

Koncertre menés / meghallgatom otthon?

Is-is. Koncertre ritkábban megyek el. Csak azokra megyek ki, amelyekhez valamilyen személyes kötődés van, pl. játszottuk a számokat. Pl. az Yngwie Malmsteen első itteni koncertje szuper volt. Alkalmam nyílt rövid magyarázattal a kezébe nyomni egy Krakatau CD-t. Jólesett, hogy elfogadta, bár valószínűleg nem hallgatta meg. Legutóbb Jeff-Scott Soto koncerten voltunk az A38-on. Amikor a pillanatnyi beállt csendben, fogalmam sincs miért, de beénekeltem neki két sort az „And the run again”-ból (Rising-Force, ‘85), eléggé sikerült meglepnem. 23 évvel ezelőtt szerezték ezt, nem gondolta volna, hogy ismerjük. Mi az, hogy ismerjük? Játszottuk is, egyik kedvencem, ezen melegítettünk be anno. A koncert terem pedig kórusban énekelte a legújabb számait. Megleptük kissé...

Még egyszer köszönöm hogy elvállaltad az interjút! Utoljára valami üzenet az utókornak, zeneőrülteknek? Mit tanácsolnál a mostani fiatal zenekaroknak?

Igazán nincs mit, szívesen. Hogyan kellene ezt csinálni? Azt hiszem legelőször is irány a zeneiskola, majd ki kell választani a legszínvonalasabb zenéket, és lejátszani – de hangról-hangra – mindenki a saját hangszerén. Utána kimenni a fényre, és lazán megmutatni. A többi pedig a szerencse, valamint jószerencse és továbbá a vakszerencse kérdése. Ezért a biztonság kedvéért nem árt még a nekifutás előtt begyűjteni valamilyen diplomát (és nyelvtudást), ezek határozottan segíthetnek abban is, hogy világosabban átlássunk bizonyos dolgokat, könnyebben eligazodhassunk az úton…

Undergrinder (2008.)