(A "Metal Mirror 'zine 1." menüpontban található interjú folytatása)

A többi, akkoriban megjelent fanzine-hez viszonyítva, milyen szerepet töltött be a Metal Mirror? Elégedettek voltatok az egyes számokkal?

Szerintem a Metal Hammer volt az egyetlen konkurenciánk – de persze ez most így egy kicsit nagyképűen hangzik, mert ők tömeglap voltak hozzánk képest, szóval inkább mi jelentettünk nekik némi indurka pindurka kis konkurenciát, de a helyzet nem volt komoly. Arra azért jól emlékszem, hogy amikor rendszeressé vált, hogy minden új számunkat meghirdettük volna a Metal Hammerben is, egy idő után már nem mentek bele, pedig nem ingyenes hirdetés volt, kifizettük a hirdetési tarifát. De ennek ellenére sem...

Külföldre terjesztettétek-e a lapot? Cserélgettetek-e külföldi fanzine szerkesztőkkel?

Persze, ez volt minden kapcsolatunk alapja, csakis ily módon tudtuk terjeszteni a hírünket! Nem túlzok, én egy-egy új szám megjelenése után napokig csak borítékoltam és postáztam a példányokat a zenekaroknak, a kiadóknak, a managementeknek, meg mindenkinek, aki segített vagy akitől azt vártam, hogy valamit segítsen. Ez rengeteg pénzbe és energiába került, de rengeteget segített abban is, hogy a Metal Mirrornak neve lett, hogy jegyezni kezdték. Mivel a lap magyarul volt, olvasói bázisunk nem igazán volt a határon túl, ugyan volt egy-két arc Szlovákiában, aki mindig kérte, de őket azért nem nevezném tömegbázisnak.

Hogyan vettétek fel akkoriban a kapcsolatot a lemez kiadókkal, a zenekarokkal? Gyakran kaptatok promóciós csomagokat?

Ez egy sziszifuszi munka volt, miután akkor még semilyen kiadónak nem volt hazai képviselete, legalábbis amikor kezdtük, akkor még nem. Aztán később a nagyok beszállingóztak, de minket elsősorban nem a nagyok érdekeltek, hanem a függetlenek, a metalt elsősorban ők adták ki, ahogy ma is. A nagy zenekarok persze már akkor is multiknál kötöttek ki, de a többség a Roadrunner, az Earache, a Peaceville, a Noise, a Massacre meg ilyesmik szárnyai alatt működtek. Őket közvetlenül megkerestük, meg zenekarok útján, kontaktokat gyüjtögettünk, aztán előbb-utóbb mindig eljutottunk a megfelelő emberhez. Nagy kiadókkal is voltak kapcsolataink, több nagy kiadótól is rendszeresen kaptam anyagokat, meg továbbították az adataimat PR cégeknek, akik zenekarok médiajelenlétét intézték, s tőlük rendszeresen kaptam infromciókat faxon, ami ugyancsak nagyon értékes segítség volt. A „nagy” hírekről meg soron kívül értesítettek. Ilyen volt például, amikor Belladonna kiszállt az Anthrax-ből, erről kaptunk egy külön faxot, de Zsoltival sokáig tanakodtunk, hogy valós íhe-e ez vajon, le merjük-e hozni... Ez ma már megmosolygató, de akkor annyira kevés információhoz jutottunk hozzá, ez meg annyira friss volt és annyira hihetetlen, hogy nem nagyon tudtunk vele mit kezdeni...

Volt-e olyan kiadó, banda esetleg, amely nem kért a veletek való együttműködésből?

Biztos volt ilyen, bár konkrétra nem emlékszem. Én rengeteg kiadót kerestem meg, biztos volt, aki nem válaszolt, ha úgy vesszük, akkor ők nem kértek a velünk való együttműködésből.

Biztos volt ilyen zenekar is, de nem tudok konkrétakat megnevezni. Ha megnézed az ilyen jellegű újságok többségét, ma is az megy, hogy például a demókról mindig olyat írnak, hogy vagy jó vagy semilyen. Csak azt szokták lefikázni, aki már a hallgathatalan kategória. Én ezzel nem értek egyet és akkoriban sem értettem! Mint olvasó, én azt várnám egy laptól, hogy segítsen eligazodni a kismillió hanghordozó között. Ha mindenről csupa jót írnak, ezzel nem jutottam előbbre, én, mint olvasó azért olvasok ismertetőket vagy „kritikákat” ha úgy tetszik, mert remélem, hogy segít eldönteni, hogy mondjuk melyik bandára vagy albumra figyeljek és melyikre ne. Ha mindenről csupa pozitívat meg semmitmondót írnak, hogy ne bántsák meg ezzel a zenekart, az szerintem gáz. Pedig ma is elég gyakori ez! Szóval mi ezt akkoriban sem így akartuk, s talán volt néhány valóban „fikázósabb” demoismertetőnk is, de soha nem azzal a célzattal, hogy bántsuk a zenekart vagy ezzel tegyük értéktelenné az anyagba fektetett energiájukat! Ugyanakkor alapelv volt, hogy ha valamit rossznak találtam, akkor nem írtam azt, hogy nem rossz. Hanem leírtam, hogy ez SZERINTEM rossz. Nem rossz, hanem szerintem rossz. Lehet ellenvélemény is. A lényeg, hogy ezt nem teljesen értette mindig mindenki, pedig minden ilyen jellegű sor bevallottam szubjektív volt, ebből azért voltak konfliktusaink idehaza – külföldön persze nem, mert ott nem nagyon értették, amit írtunk!

Volt egy Exhumator nevű, talán móri banda, ha jól emlékszem, ők küldtek egyszer egy katasztrófálisan szar anyagot és várták, hogy mit írunk róla. Hát én azt írtam, hogy szerintem ez gánya. Merthogy egyébként az is volt - de nem kicsit.

Úgy emlékszem, mintha ők emiatt nehezteletek volna egy picit... Megjegyzem, a Hammerben ugyanerről az anyagról sokkal szebbeket írtak, persze az is elképzelhető, hogy ők láttak benne valamit, amit én nem...nem tudom...

Mindenestre én ezt a mentalitást nem akartam átvenni, mert úgy gondoltam, hogy a lapban leírt jó véleménynek akkor lesz súlya, értéke az olvasók és a zenekarok előtt, hogy ha valami nem igazán jó, akkor nem mellébeszélünk, hanem leírjuk, hogy ez bizony messze van még attól, amit mi általában jónak nevezünk. Kell a rossz vélemény is, mert ettől lesz értékesebb a jó. De emiatt azért itthon bizony volt egy-két sértődés! Azért remélem mára mindenki megbocsátott!

Készítettetek telefon interjúkat hazai vagy külföldi zenekarokkal?

Készítettünk, persze! Miután mindketten vidéken voltunk, viszonylag sokat. Zsolti elsősorban hazai bandákkal, én inkább külföldiekkel. Később én rádióztam is, hazai bandákkal aztán már oda is csináltam interjúkat, felvételről, meg néha élőben is. Egyszer Kukovecz Gáborral megbeszéltem előre, hogy élőben bejelentkezik a műsorba, aztán valami miatt nem ért haza időre, én meg bevettem a vonalat adásba, de csak a felesége volt otthon...

A Metal Mirrornak az első telefonos interjúm, vagy legalábbis az egyik első az Obituary volt, Trevor Peres otthoni telefonszámát szereztük meg valahonnan, én meg persze felhívtam. Mondjuk az időeltolódás hirtelen nem jutott eszembe... Azért nagyon készséges volt, egyeztettünk egy másik időpontot, aztán másodszorra gond nélkül összejött az interjú, de mi tagadás, leizzadtam... Trevor barátunk ugyanis nem a shakespeare-i angolt beszéli...

Éppen pár hónapja néztem meg az új Obituary DVD-t, a Frozen Alive-ot, azon is van vele egy rövidke interjú, hát ma sem csodálkozom, hogy akkor nehezen értettem...

Mely korai interjúidra vagy a legbüszkébb? Melyeket „vállalod” manapság is?

A fene sem tudja, mindegyik egy külön kis történet számomra. Bármelyikről órákat tudnék mesélni, hiszen valahol mindegyik egy külön kaland volt! Ami mondjuk számomra bizonyos szempontból különleges volt, az a Faith No More, mert az volt az első igazán személyes interjúm, korábban inkább telefonon meg más módon készítettünk interjúkat, merthogy a személyes találkozásra nem nagyion volt lehetőség, nálunk ugyanis nem igen lépett fel senki... Emlékezetes volt a Clawfinger is, mert az volt az első, amit külföldön csináltam. De nagyon emlékeztes volt a Sepultura is, mert Max Cavalera nagyon baráti volt, s bő egy órát beszélgettünk, mindenféléről, s emiatt nagyon más volt, mint a többi. Szívesen emlékszem az Ozzy Osbourne interjúmra is, annak ellenére, hogy Ozzy akkora egy nagyarc, hogy az leírhatatlan, ő egyáltalán nem volt szimpatikus... De az interjú ezzel együtt élmény volt! Szívesen emlékszem a Fear Factoryra Prágában, őket imádtam is, meg interjúalanyank is kiválóak voltak! Voltam két Dynamo Eindhovenben, ott rengeteg interjút készítettem és rengeteg élményt szereztem, s persze a kiemelendő interjúk között nem elfelejtendő az éppen pályája csúcsán lévő Ugly Kid Joe, amely nyugodtan mondhatom, hogy teljes titokban, egy bécsi borozóban készült, s nagyon nehezen kerültem be oda, ami számomra különlegesen értékessé tette, hogy egyetlen magyarként. Arra akkor nagyon büszke voltam, mert az Ugly Kid Joe tagjaival vagy öt lap találkozhatott összesen, magyar csak egy... A Metal Hammer nem volt sehol, én ott voltam! Akkor ez azért nekünk nagy dolog volt, hogy be tudtam jutni oda, ahova senki más. Mi ezt akkor egy kis fricskának éltük meg vagy valami olyasminak, talán érted mire gondolok... Szóval az Ugly Kid Joe nagy dobás volt!

Emlékezetesek a Die Krupps interjúim is, egyrészt mert az első pont akkor született, amikor totál be voltam zúgva a The Final Option albumtól (all time killer ma is), s ha jól emlékszem péntek este volt a koncert, az én esküvőm meg talán másnap vagy valami ilyesmi... De azt nem hagytam ki! Szombaton reggel már otthon voltam, még elértem az esküvőt... A második pedig azért volt nagy élmény, mert amikor találkoztunk Bécsben, Jürgen Engler felismert, ismerősként üdvözölt és ez akkor nekem nagyon jól esett. De sorolhatnám még...

Jót csacsogtam a motörheades Phil Campbell-el is Bécsben, arra is szívesen emlékszem, bár szerintem kicsit be volt tépve a fazon, kis fájdalmam viszont, hogy Lemmyvel személyesen igazából soha nem találkoztam! Pedig az otthoni faxszáma is megvolt, rengeteg faxot váltottunk, sőt, a Bastards albumnak még a köszönetlistájában is benne vagyok (ami nagy büszkeségem, mert igazán illusztris a névsor – a dolgonak utána lehet nézni egyébként, le lehet venni a polcról és meg lehet nézni, a CD verzión is rajta van a nevem a listában), de személyesen soha nem találkoztunk.

A ’80-as években a thrash metal uralta a metal színteret, ti személy szerint nagy thrash fanatikus voltatok?

Nem mondanám, hogy thrash fanatikusok voltunk! Én ugyan a mai napig is szeretem a thrasht, de ma is, és akkor is minden más keményebb hangzású zenei irányzat érdekelt! A Metal Mirrorban is tudatosan törekedtünk arra, hogy a lap tartalma ne menjen el nagyon a death meg a thrash felé, hanem legyen benne más is, a dallamos zenéket sem szerettük volna kirekeszteni. Akkor is voltak kedvenceim szinte a metal összes műfajából, s így van ez ma is. Talán egy kivétel volt, amit igazából sohasem szerettem, de szerintem (legalábbis remélem, hogy így van) ez az írásaimból nem nagyon derült ki! Az általunk germán ősmetálnak nevezett dolgora gondolok, de például az, amit a Hammerfall művel, az nekem ma is nagyon banális... De ha lenne lap ma is, akkor természetesen azért írnék róla!

Szerinted mi volt a thrash népszerűségének az oka?

Stílusok jönnek-mennek, ez a biznisz már csak ilyen! Én nem akarnék emögé ideológiát gyártani, nekem, mint egyszerű szürke mezei lemezgyüjtőnek annyi a fontos, hogy az a korszak is megajándékozott bennünket pár nagyon jó lemezzel, mint ahogy tette azt sok más is. Én próbáltam kicsipegetni a velejét, hogy ha bármikor igazi thrash klasszikushoz van kedvem, elég legyen csak levennem a polcról. De igyekeztem és igyekszem ezt tenni a többi irányzattal is. A Nu metalnak nevezett irányzatot most már sokan fikázzák, mintha most már inkább fikázni lenne a divat, mintsem hallgatni, de akárhogy is, ez az irányzat is adott néhány brilliáns albumot az utókornak. Ezeket kár volna méltánytalanul kezelni.

A Metal Mirror nem thrash magazin volt, hanem zeneileg mindent átfogott, igaz?

Ez így igaz. Bűn lett volna csak thrashre meg deathre koncetrálni, amikor tele volt a glóbusz jobbnál jobb más stílusú bandákkal! A Living Colourt például kifejezetten kedveltem, de persze sok mást is. Mi nem akartuk őket sem kirekeszteni, a Metal Mirror azoknak szólt, akik hozzánk hasonlóan széles látókörrel bírtak. A death-thrash fanatikusok számára volt ezernyi klasszikus fanzine, az ő tájékozódási igényeiket az maximálisan kielégíthette.

Egyetértesz azzal, hogy a hazai fanzine-ek elsősorban thrash, trendkövető fanzine-ek voltak? Mely fanzine-ekkel, mely fanzine-ek szerkesztőivel sikerült barátságot kialakítanod?

Gyakorlatilag minden fanzine ilyen volt, nem csak a hazaiak, de hát ez természetes, hiszen akkor ez a stílus volt népszerű. Ez egy kicsit persze be is szűkítette az irántuk megnyilvánuló érdeklődést, meg egy kicsit az arculatukat is bekorlátozta, mert ugyan minden fanzineben más és más zenekarok szepeltek, de voltak páran, akik jó undergroundos marketinggel bírtak, őt ott voltak az összesben! Mi azt szerettük volna, hogy nálunk mások is felbukkanjanak, nem csak a szokásos ún. „fanzine bandák”.

Külföldi fanzinek készítői közül nagyon sokkal voltam kapcsolatban, a hazaik közül is kerestek meg páran, főleg, miután a Metal Mirror már kicsit ismertebb lett, de ez természetes. Amiben tudtunk, segítettünk egymásnak, de igazából mi azért egy kicsit más pályán mozogtunk, mint a többiek.

A hazai fanzine-ek összetartottak? Támogatták egymás munkáját?

Azt gondolom, hogy igen. Cserélgették a lapokat egymás között, de mondom, mi azért egy kicsit ebben más pályán mozogtunk.

Személyesen is ismerted az egyes fanzine-ek szerkesztőit?

Nem nagyon. Inkább a levelezés volt a kapcsolattartási forma, de egy-két arccal persze azért találkoztam is. De nem volt jellemző, hogy összejárnánk, mivel én Sopronban laktam, az pedig k...va messze volt mindentől.

Szerinted mely fanzine-ek emelkedtek ki idehaza a mezőnyből?

Nem igen tudok erre válaszolni! Én a pécsi Death Trapre emlékszem összesen, szóval miután csak ők maradtak meg az emlékezetemben, azt mondanám, hogy ők! Gábor Andris nagyon agilis és nagyon kitartó srác volt, szerintem ő elég jól nyomta. A többiek nálam ködbe vesztek – elnézést kérek tőlük érte.

Ami a Feszültséges pályafutásodat illeti, mit kell tudnunk róla? Komolyan részt vettél abban a lapban is?

Ahogy már mondtam korábban, számomra az egy mellékprojket volt. Sok zenekar keresett meg, sok olyan, aki a Metal Mirrorba már nem „fért be”, vagy azért mert más szint volt, vagy azért, mert az oldalszám nem volt végtelen. Őket „átadtam” a Feszültségnek. De a Feszültség sikereihez, eredményeihez semmi közöm, az kizárólag Sancho és Dakota érdeme.

A Metal Mirror és a Feszültség közötti különbségeket, hasonlóságokat miben látod?

Hát ha egymás mellé teszel egy Feszültséget és egy Metal Mirrort, minden látszik... Két külön világ! Inkább azt kéne keresnem, hogy mi bennük a közös. Az talán nehezebb feladvány volna...

Szerintem egyedülálló volt, hogy a Metal Mirror közel 4 évig létezett, míg a többi fanzine 2, maximum 3 szám után beleállt a földbe, ennek mi volt az oka?

Szerintem az, hogy a Metal Mirrort két nagyon eltökélt idióta csinálta, akik tudatosan építkeztek és tudták, hogy hova tartanak! A dologban a legnagyobb szomorúság, hogy aztán végül amikor odaértek, ahova az elején indultak, pont akkor dőlt be az egész, de hát az élet már csak szokott ilyen furcsa fricskákat produkálni!

Túltelített volt a fanzine piac itthon akkoriban? Egyetértesz azzal, hogy a fanzine-eket a rajongók tartják fenn?

Nem tudom, hogy túltelített volt-e, mert a legtöbb fanzine azért szűk körben forgott idehaza. Szóval azt mondanám, hogy szerintem nem. De talán a „piac” kifejezés is erősen túlzó ezzel kapcsolatban, mert egyszerűen arról volt szó, hogy néhány, a zene iránt elkötelezett arc összeszedte a gondolatait és azt ki milyen formában, de lappá rendezve sokszorosította. Ezek azért javarészt baráti körön belül mozogtak, nem tudom, hogy ki milyen példányszámokat ért el akkoriban, de nem hinném, hogy sokan elértek a háromjegyű példányszámig,a mi pedig úgye még mindig nem sok... Egy klasszikus fanzinet csak igazi megszállottnak lehetett eladni, abból meg azért akkoriban sem volt olyan sok. Sok embert érdekelt ez a stílusú zene, de ők a mainstream iránt érdeklődtek, nem az aprócska underground hordák iránt, amikről a fanzinekben lehetett olvasni. Ez egy szűk, egy nagyon szűk réteg igényeit szolgálta ki, de szerintem ez nem volt nagy volumen. A Metal Mirror sikerének a titka éppen az volt, hogy mi tudatosan ki akartunk lépni ebből a körből, s szerintem sikerült is. Azt szerettük volna, ha meg tudjuk tartani a fanatikusokat, akik a mélységekre is kiváncsiak, de közben elolvasnak bennünket azok is, akiket a felszín érdekel, akik a Moby Dickre, az Ossiánra vagy akár az akkoriban induló Tankcsapdára voltak kiváncsiak. Mert ezekről a fanzinekben nem írtak.

Mikor és miért szűnt meg a Feszültség illetve a Metal Mirror? Kapcsolatban maradtál a metal zenével, a metal színtérrel illetve volt fanzine-es kollégáiddal a lapok megszűnése után?

A Feszültségről nem sokat tudok, sőt őszintén megmondom, meg nem tudom mondani, hogy mi lett a Feszültséggel! Azt sem, hogy miért szűnt meg...

A Metal Mirror azért szűnt meg, mert a Zsolti elindította -azóta is prosperáló- lemezkiadó vállalkozását, elsőnek pedig kiadott egy a Moby Dick lemezt, akkor még talán K&E Records néven (ma már E.Zs. Recordnak vagy valami hasonlónak hívják), s a lemezkiadás egyre több idejét lekötötte, egyre több ideje ment el a kiadóra, s egyre kevesebb jutott az újságra. Nagy projekt volt a kiadó is, az újság is kezdett egyre jobban beindulni, volt vele meló, s bizony választania kellett, ha nem akart mindkettőben kudarcot vallani... Szóval miután korábban már ketten is nagyon nehezen bírtuk, az evidens volt, hogy én egyedül meg aztán már végképp nem fogom, ezért úgy döntöttünk, hogy befejezzük. Nem egy romantikus történet, de attól még így történt. Egyszerű, sima vég...

A Metal Mirror megszűnése után hirtelen nem igen tudtam mit kezdeni a sok szabadidőmmel, ezért külső munkatársként csatlakoztam a Rockinformhoz. Az újsághoz semmi közöm nem volt, az Hímer Paya felségvize volt, én csak havonta egy-két interjút adtam a lapba. Pár éven át szinte minden hónapban feltűnt a nevem egy-két oldal alján, de szinte kizárólag interjúk alatt. Közben hasonló módon jelentek meg írásaim Szlovéniában a Rock Vibe nevű magazinban, s ugyancsak külső munkatársként publikáltam Romániában, a Heavy Metal Magazin című -igazán eredeti és ötletes nevű- kiadványban! J Ez utóbbiról azt kell tudni, hogy egész Románia szerte ez volt az egyetlen ilyen jellegű kiadvány, s eleinte amolyan Népszabadság formátumban jelent meg, valami nagyon gánya, olcsó papíron, de szinesben. Minden apró újságos standon kapható volt, irtózatos példányszámokat adtak el és szinte hónapról hónapra az én interjúim voltak a címlapon!

Szóval így külsősként elvegetálgattam egy ideig, aztán a munkahelyi elfoglaltságaim növekedése miatt egy idő után úgy éreztem, hogy a kettő nem megy együtt, s úgy döntöttem, hogy a jövőben már csak a munkára koncentrálok, az újságosdit meg befejezem. Nem mondom, hogy könnyű döntés volt, vagy hogy aztán nem hiányzott ez az egész, de akkor úgy éreztem, hogy lépnem kell valamerre. Azóta egyszerű zenerajongó és hétköznapi lemezvásárló vagyok, nem több. Később, sok évvel később egyszer megkeresett valaki a Shocktól, azt hiszem ez még akkor volt, amikor még nyomtatásban ment az újság, párszor beszéltünk telón, de akkor már nagyon sok egyéb elfoglaltságom volt, a kapcsolataim is leépültek, nem akartam már újrakezdeni.

Mi történt azokkal az interjúiddal, recenzióiddal, amelyek nem kerültek publikálásra, mivel megszűntek a lapok?

Ahogy már mondtam is, megjelentettem őket másutt. Pár írásom biztos elveszett, de számomra igazán értékesek, olyanok, amikben sok munkám volt, azért nem voltak közöttük. Amit talán kicsit sajnálok, hogy a Dynamo fesztiválról nem igazán tudtam írni sehol... Pedig lett volna mit... Illetve egy Dzsungel nevű országos terjesztésű kiadványban publikáltam valamicskét róla, de azt hiszem, az a lap azt az egy számot élte meg... Szóval nem volt egy hosszú életű lap! Ja, meg volt egy Rock Terror nevű lap is, abban is megjelent egy két írásom...

Hogyan alakult az életed a lapok megszűnésével illetve mivel foglalkozol manapság?

Mint mindneki, aki befejez valamit, utána én is az egyéb dolgaimra kezdtem koncentrálni. Korábban a szállodaiparban dolgoztam, ma pedig egy lapterjesztő vállalatnál tevékenykedek. Olyan feladatokat látok el, amiket közgazdászként el tudok. A zenéhez semmi közöm, azon túl, amit már említettem: hallgatom és gyüjtöm, a friss bandák iránti érdeklődésem pedig szemernyit sem kopott...

Egy ideig a Rockinformban is részt vettél, manapság is dolgozol a Rockinformnak?

Már sok éve nem.

Mi a véleményed arról, hogy a Metal Hammer megvette a Rockinformot?

Nem hiszem, hogy kommentálnom kellene nekem ezt. Ez egyszerű üzletpolitika, szerintem ebben a kérdésben nekünk nem kell véleményt nyilvánítani.  Ez sima üzleti kérdés.

Szerinted a Metal Hammer, alias Hammerworld, ma is egy rockmagazin, a rock színteret támogató kiadvány vagy egy üzleti vállalkozássá avanzsálódott?

Úgy gondolom, hogy a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást. Az, hogy a Hammerworld egy üzleti vállalkozás, az természetes, hiszen másként nem is működhetne. Egy ilyen kiadványt nem lehet szabadidős tebvékenység alapon működtetni, ehhez infrastruktúra, háttér kell, ahhoz meg értelemszerűen pénz. Ezt pedig csak üzleti alapon lehet megteremteni. Aki azon fanyalog, hogy a Hammerworld egy üzleti alapon működő vállalkozás, az szerintem nem tudja mit beszél! Persze, hogy az, hiszen miután semilyen alapítvány nem támogatja, nincs mögötte valaki, aki kedvtelésből működteti és pénze is van rá, csakis üzleti vállalkozás lehet, ha működni akar. Szóval ez természetes.

Az már más kérdés, hogy ha végiglapozok ma egy ilyen újságot ma (egyébként nem túl gyakran teszem), meg megnézek egy régit, hát elég sok olyan különbséget látok, ami az én szememben a régit sokkal szimpatikusabbá teszi. Azért az szerintem nem olyan nagyon jó, hogy a Hammerworld is olyan már lassan, mint a Cosmopolitan, hogy 100 oldal, de abból 67 reklám...

Ez az újság már nem az az újság, ezt észre kell venni, de a világ is sokat változott időközben, s ezekre a változásokra valamilyen módon reagálni kellett, ők ezt az útat választották. Meg aztán ízlések és pofonok különbözőek, biztos van olyan is, akinek a mai újság tetszik jobban!

Ami a kérdés második felét illeti, attól, hogy ez egy üzleti vállalkozás, a zenét támogató funkciója még evidens. Hiszen csak arról ír!  S bármilyen médium, ahol beszélnek ezekről a zenekarokról, én úgy gondolom, hogy óriási támogatás a zenekaroknak.

A mai metal színtérről mi a véleményed viszonyítva a 20-22 évvel ezelőtti állapotokhoz képest?

Hát a kettő között óriási a különbség! Nem szeretnék nosztalgiázni korábbi dolgokon, meg az az igazság, hogy én a mai metal színteret már csak mint zenekedvelő ember ismerem, szóval nem akarnám én itt osztani az észt! Ami akkor volt, akkor volt, ami most van, az most van, semmi nem ugyanaz már, de nincs is ezzel semmi baj, ez a világ rendje, mindig minden változik. A társadalmi változások, az internet, az mp3 meg az ehhez hasonló új dolgok alapjaiban változtattak meg mindent, de egyáltalán nincs nekem ezzel bajom, mert annak idején éppen ezt szerettük volna, hogy nálunk is nagyjából minden ugyanúgy működjön e téren is, mint másutt. Ez most már többé-kevésbé így van!

Nem sajnáltad, hogy megszűnt a Metal Mirror? Olyan gondolatod nem volt, hogy egy kis idő elteltével újraindítsátok?

Valamennyire nyilván sajnáltam, mert én még szívesen csináltam volna, a megszűnés a Zsolti egyéb elfoglaltságai és ennek következtében született döntése miatt következett be, de az életnek vannak realitásai, amiket tudomásul kell venni. Ezt tettem.

Az újraindítás soha eszembe nem jutott, meg aztán az a Metal Mirror korszak, amit te is ismersz, s amiről itt most beszélünk, már eleve a Metal Mirror újraindítása volt, hiszen előtte, még nélkülem is készült két szám, a Zsolti más arcokkal hozta létre ezt a lapot. Szóval ha úgy vesszük, ez már újraindult. További újraindításokra szerintem már nem igazán van szükség!

Ha valaha eszembe jutna még ilyesmivel foglalkozni (amire azért -tegyük hozzá- elég kicsi az esély, de soha nem lehet tudni....), akkor sem Metal Mirror név alatt tenném. Ez megszűnt, ennek részemről vége.

Erdélyi Zsoltról van friss információd?

Olyan nagyon friss nincs. Nem vagyunk már napi kapcsolatban, úgy 3-4 évente egyszer-egyszer felbukkan, váltunk pár szót, de nem több. Évek óta nem hallottam felőle, megszakadt a kapcsolatunk. Amennyire tudom, E.Zs. Records (nagyon ütős elnevezés!!!) név alatt tevékenykedik, régen ő adta ki még a Necropsiát meg talán a Replikát is, de láttam egy-két punklemezen is nevét. Ma már sokkal több lemezen akadsz rá, ha bemész egy Rossmann üzletbe és végiglapozod a párszáz forintos karácsonyi CD-ket, mert azok szinte mind tőle vannak! Meséket, karácsonyi CD-ket meg ilyesmiket ad ki. Ez a realitás. Ez olcsóbb is és jobban is megy, mint a metal.

Amíg a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején a hazai fanzine-ek magyarul íródtak, a ’90-es évek közepén felbukkant lapok többsége angolul íródtak, ennek mi volt az oka?

Nem gondolom, hogy Magyarországon egy lapot angol nyelven sikeresen lehet működtetni. Aki ezt megpróbálta, az bizonyára máshogy gondolta, kérdezd meg tőle, hogy ennek mi volt az oka és milyen volt a sikere. Nyilván próbált nyitni szélesebb olvasótábor felé, de szerintem az még illúziónak is gyenge, hogy egy jelentősebb számú külföldön élő, angol nyelvet beszélő ember rendszeresen olyan újságot olvasson, ami Magyarországon adnak ki. Ez egész egyszerűen abszurd. Ha egy klasszikus fanzineről beszélünk, ami néhány tucat példányban jelenik meg, akkor persze elképzelhető, hogy életképes a dolog, de az csak igazi szabadidős tevékenység, nem több.

Manapság nyomtatott fanzine alig létezik, némelyek átalakultak webzine-né, ezeket szoktad olvasgatni, ismersz webzine-eket?

Szoktam nézegetni, persze, egy-két hazait is, angol nyelvűeket is. De ma már szerencsére olyan sok helyről lehet információkat gyüjteni, hogy maguk a webzinek nem igazán tudnak túl sok újdonságot mondani, alapjában véve az a főfunkciójuk, ami bő egy évtizeddel ezelőtt a fanzineknek volt, mára teljesen feleslegessé vált. Az internet gyakorlatilag közvetlen kapcsolatot kínál bárki számára az őt érdeklő zenekarokkal, elmehetsz a banda honlapjára, a kiadójéra, a konvertszervezőjére, s így az, amiért én régen tucatszámra vettem az újságokat a világ minden részéből, ma itt van mindig naprakészen a monitoromon. Az internet önmaga óriási információforrás, egy webzine ma nem tud mást nyújtani, mint azt, hogy megszűri a millió információt. Aki erre igényt tart, az olvasgatja ezeket, aki nem, az megnézi maga, amire kiváncsi. S legyünk őszinték, a nyomtatott lapoknál is kisértetiesen hasonló a helyzet... Most van az az idő, hogy felértékelődik azok szerepe, aki írnak egy újságot. Mert régen, az emberek azért vettek újságot, hogy hírekhez, információkhoz jussanak. Ma már erre ott az internet. Ma már más újságot kell csinálni, mint sok évvel ezelőtt. Mert önmagában a hír már nem feltétlenül hír, amire kinyomtatod. Plusz inforciók kellenek, olyat kell hozzátenni az csupasz információkhoz, ami bizonyos értelemben plusz. Bizony nagyon megnőtt a hozzáadott érték jelentősége! Nézz körül, magad is láthatod, hogy mindenki CD-t rak az újsághoz, meg próbál csupa olyat mellétenni, amivel rá lehet venni az embereket, hogy vegyék meg az újságot. Ma már nem ugyanazért veszik, amiért egykoron. Szerintem ez nekünk, zenerajongóknak jó, én mindenesetre élvezem. Korábban minden hírre vadászni kellett, ma már kis túlzással persze, de a hírek vadásznak ránk, hogy hallgassuk meg vagy olvassuk el őket. Ez óriási nagy változás! Azok a fanzinek, akik átalakultak webzinné, nem tettek mást, csak felismerték ezt a változást. Mondjuk nem volt túl nehéz, mert eléggé hangosan üvöltött...

Ami a mi kezdeményezésünket illeti, kizárólag a ’80-as években illetve a ’90-es évek legelején működött zenekaroknak, fanzine-eknek állítunk emléket, mennyire tetszik neked weblapunk?

Miután én is rákerültem, hogy is mondhatnám, hogy nem tetszik???

Azért –viccet félretéve- a designon én alapjaiban változtatnék, ez most nekem úgy ránézésre egy kicsit zavaros... Azt se tudom néha hova nézzek, valahogy az egész lehetne kicsit rendszerezettebb, áttekinthetőbb... Maga a tartalom persze más kérdés, én inkább csak a kinézetét variálnám.

Manapság szoktál nosztalgiázni múltaddal kapcsolatban, azaz szoktad olvasgatni a korabeli fanzine-eket?

Biztos jól hangzana, ha azt modnanám, hogy igen, de a helyzet az, hogy baromira nem! J Most, hogy megkerestél, elővettem ugyan a régi cuccokat, de utoljára szerintem 3-4 éve volt kinyitva ez a doboz, amiben ezek vannak, akkor is csak azért, mert költöztünk...

Azért őrzöm őket, mint a múlt egy részét, de nem olvasgatom naponta.

Végezetül sorold fel kérlek minden idők 10 legklasszikusabb metal lemezét és miért ezeket választottad?

Minden idők tíz legklasszikusabb lemeze között általában olyanokat szoktak fesorolni, hogy Slayer, Led Zeppelin, Black Sabbath, Deep Purple, Judas Priest, Iron Maiden, Kiss, Metallica, AC/DC, Motörhead meg ilyenek...ha jól számolom, ez akkor éppen tíz... Ezek számomra is kultzenekarok, s természetesen jó néhéány albumuk ugyanez a státusz, de én nem vállakoznék arra, hogy eldöntsem, hogy mondjuk a Black Sabbath vagy az AC/DC albumai közül melyik az, amelyik leginkább méltó arra, hogy a „legek” közé beemeljük, mert valószínüleg mindegyik zenekartól önmagában 10-nek is ott lehetne a helye...

Én inkább ehelyett felsorolok pár lemezt, amelyek hozzám valamilyen oknál fogva különlegesen közel állnak. Ezek között talán van olyan is, amelyhez személyes emlékek fűznek, de alapjában véve úgy gondolom, hogy ezek az albumok bármelyik zenerajongó CD gyüjteményének értékes darabjai lehetnének. Némelyikük ott is van sok polcon (Issues), mások talán érdemtelenül kevésen (Sick), de én nyugodt szívvel ajánlom őket mindenkinek, aki a zenéről hozzám hasonlóan gondolkodik. Ha azt a feladatot adtad volna, hogy nevezzek meg 100 lemezt, az talán könnyebben ment volna, de ezzel én így, hogy csak tíz, nem tudok megbirkózni... Úgyhogy egy szó, mint száz, a számomra legkedvesebb tíz a következő húsz:

Paradise Lost – Say Just Words / A Paradise Lost számomra igazi legenda. Az Icon óta szinte minden lemezük nagyon tetszik, sajnos a legutóbbi In Requiem már nem igazán... Szerintem valahogy üres az az anyag... Viszont ami közte történt, annak mind a best of listámon volna a helye, de mivel egy bandától csak egyet lehet megnevezni, hát legyen a Say Just Words.

Motörhead – Another Perfect Day / Tudom, hogy a Motörheadtől sokan nem ezt neveznék a halhatatlan húszba, hanem a Bombert, az Ace Of Spadest, vagy akár az Iron Fistet. Én mégis ezt jelölöm, mert szerintem méltánytalanul alulértékelt ez az album, számomra ez Lemmy egyik legjobbja! Tök más, mint a többi Motörhead, de éppen ettől nagyon jó, hogy mutat valamerre. Talán ha ez az irány ’83-ban nem tört volna meg Brian Robertson kilépésével, ma nem úgy emlegetnék a Motörheadet, mint egy bandát, aki önmagát ismételgeti. 

Korn – Issues / Alapmű! Számomra ez az album az all time 10-es klasszikusba is lazán beférne, az én listámon ott van az első ötben! Nem is kell mást hozzáfűzni, számomra messze ez a legjobb Korn lemez! Ez igazi alapmű!

Massacra – Sick / Gondolom sokan azt kérdezik, mi a f...sz itt ez a no name zenekar ezzel a no name albummal... Én máshogy vélekedek róla! Nekem ez egy örök kedvenc, s szerintem sokaknak az lenne - ha ismernék... Egy újabb név a méltánytalanul elfeledett zenemkarok és albumok listáján...

Alice in Chains – Dirt / Megjelenése idején sokan divatzenének tartották, de szerintem az idő igazolta, hogy az Alice In Chainsnek igenis voltak értékei. Ha más nem, hát ez az album az elejétől a végéig!

Sepultura – Arise / A Sepulturától megint meg tudnék nevezni pár lemezt, aminek itt volna a helye... A Beneath The Remains nekem még nagyon nyers, a Chaos A.D-t viszont nagyon szeretem, de eredetisége miatt mégis az Arise-t választottam.

Die Krupps – The Final Option / Újabb örök kedvenc az én listámon! A Krupps összességében talán nem is annyira metal, de ennek ellenére erre a lemezre nyugodtan rámondhatjuk, hogy az. A korábbi Heathen tagokkal kiegészülve ez a lemez valami állat lett, a korábbi és a későbbi Kruppsok talán felejthetőek, ezt aláírom, de ez a lemez számomra egy igazi all time classic!

Clawfinger – Deaf Dumb Blind / Szintén az a helyzet, mint a Krupps-szal... A mai Clawfinger albumokban már semmit nem találok abból, ami a Deaf Dumb Blind albumon ott volt, de ezen az albumon viszont minden ott van, aminek ott kell lennie! Megjelenése idején nagy siker volt, azóta sokan elefeljtették, de szerintem nem érdemes! Ha ma benyomod a CD pléjeredbe, a Nigger ugyanúgy harap, mint megjelenése idején! 

Guns N’Roses – Appetite For Destruction / Amikor először hallottam ezt a lemezt, azonnal tudtam, hogy a Guns egyszer nagy banda lesz! Na jó, ekkorára soha nem gondoltam, mint amekkora lett, de a dologban azért az csak szomorú, hogy az a Guns, amit a tömegek ismernek, meg sem közelíti azt, ami ezen a lemezen van! Ha akad még valaki, aki nem ismeri a banda munkásságát, tiltsátok el mindentől, ami Guns N’Roses, csak ezt hallgassa meg!  

69 Eyes – Blessed Be / Nem hiszem, hogy sokan a klasszikusok közé sorolnák, de  nálam bizony ott van! Hogy őszinte legyek, nem igazán szeretem a korábbi, kicsit kiforratlan albumaikat, s be kell vallanom, hogy a mostaniak sem repesztenek igazán, de ez a Blessed Be nagyon ott van! ÁLLAT!

Static-X – Cannibal / Tudom, hogy viszonylag új kiadású albumokat nem nagyon illik a klasszikusok közé tenni, alapjában véve én sem nagyon lépnék meg ilyesmit... De a Canniballal most kivételt teszek! A korábbi Static-X albumokban is mindig ott motoszkált valami, de nem mégsem állt igazán össze, a Cannibalon viszont ez a valami most nagyon összeállt és nagyon egyben van! Teszem hozzá, hogy akiknek tetszettek a korábbi Static-X lemezek, azoknak szerintem ez nem annyira fog, de én az ellentábor vagyok, szerintem ez a lemez egész egyszerűen zseniális!

AC/DC – Back in Black / Bár megfogadtam, hogy a fent említett nevekből senkit nem jelölök a saját kis Top 20-amba, azért vannak esetek, amikor muszály kivételt tenni! A Back in Black számomra egy oly mértékben meghatározó és kultikus album, hogy akár szerepel fent, akár nem, ennek bizony itt a helye.

Accept – Metal Heart / Kell kommentálni? Szerintem nem... Sok Accept klasszikus van, én ezt választottam, mert engem ez fogott meg annak idején leginkább. S ha előveszem, meg fog ma is. Minden CD-s polcon ott a helye!

Downset – Downset / Szerintem baromira nem emlékszik már a Downsetre senki, amit valahol meg is tudok érteni, mert a bemutatkozó albumukat követő összes munkájuk csak egy gyenge kisérlet a lehetetlenre: reprodukálni azt a tömény energiát, ami ebben az alig több mint 30 perces remekműben benne van! Ha csak a későbbi lemezeiket hallottam volna, valószínüleg már én sem emlékeznék rájuk, de én már öreg vagyok, s ezért én a debütálóval találkoztam először, ami viszont nekem egy igazi hardcore klasszikus!

Gorefest – Soul Survivor / A Gorefest-tel kicsit úgy vagyok, mint a 69 Eyes-zal. Ami régen volt, jó volt, de nem másztam a falra tőle, ami most van, elmegy, de nem találok benne semmi olyat, ami a csodával határos volna. A Soul Survivor sem határos a csodával, viszont maga egy komplett csoda! Nagyon jó lemez!

Kreator – Extreme Agression / A Kreator, amikor reneszánszát élte, nem igen hagyta lustálkodni a thrashlexikonok szerzőit, merthogy sorozatban szállította a jobbnál jobb alapműveket. Én hosszas meditálás után ezek közül az Extreme Agression-t emelném most a képzeletbeli trónra, de nem haragszom meg, ha valaki más albumra voksolna. Mert van választék!

Linkin Park – Hybrid Theory / Na igen, lehet fanyalogni, hogy miféle marhaság ez, de én úgy gondolom, hogy a Linkin Park bemutatkozó albuma ugyanaz a kategória, mint az Alice in Chains Dirt-je. A legutóbbi Linkin Park albumról én is ugyanazt gondolom, mint a többség, de apafejek, itt most nem arról beszélünk! Ez kult! Ha semmi más nem lenne rajta, csak a One Step Closer, már akkor is itt lenne a helye!

Napalm Death – Diatribes / Sok Napalm albumot szeretek, s bár a kezdeti zúzások jelentősége evidens, zenei értéke számomra nem annyira egyértelmű... A Diatribes viszont minden gyanún felül áll, s bár van több Napalm lemez, amit jelölhettem volna, a választáson erre esett, mert ez mindenképpen az egyik azok közül, aminek itt a helye.

Pantera – Vulgar Display Of Power / Ha bármilyen Top meg Leg listát láttok valahol és ez nincs rajta, kéretik nem túl komolyan venni, mert vagy poén vagy Kandi Kamera... Amelyik toplistában ugyanis nincs az első tíz között a Vulgar Display Of Power, azt kár is tovább olvasni...merthogy komolytalan!

Fear Factory – Demanufacture / Számomra a Fear Factory teljes munkássága  klasszikus, de hát választanom kellett egy lemezt... Az olyan nóták miatt, mint a Self Bias Resistor, a Replica, a New Breed meg a Dog Day Sunrise, ezt választottam. Szerintem nem döntöttem rosszul!

Hát mondjuk ez a „kedvenc” húsz! Meg persze még az a további sokszor húsz, amit most nem tudtam megemlíteni... Ha belegondolok, hogy olyan albumok, mint az Operation Mindcrime a Queensrychetól vagy akár a How Will I Laugh... a Suicidal Tendenciestől benne sincs....jobb ha be is fejezem gyorsan, mert nem lesz szívem elküldeni...

Plecs, köszi a válaszokat, részemről a megtiszteltetés, hogy létrejöhetett ez a beszélgetés. Kérlek utolsó gondolataidat oszd meg velünk…

Ezt „az utolsó gondolataidat oszd meg velünk” kérdést már a Metal Mirror időkben is gyűlöltem! Egyrészt mert olyan fanzines, másrészt meg nem készülök még meghalni, hogy az utolsó gondolataiamat osszam meg bárkivel... Szóval ezt hagyjuk ki inkább, jó?

Onslaught Thrasher (2008.)