Az alábbi interjú címéül csak az egyszerűség kedvéért választottuk a „Metal Mirror ’zine” nevet, ugyanis intejúalanyunk, Plechl „Plech” Sándor a hazai rock/metal újságírás kezdetének egyik legelőkelőbb neveként bedolgozott Sanchoéknak a Feszültségbe is, elpotyogtatott írásokat itt-ott (Rock Terror/Dzsungel), utóbb a Rockinform nevű lapál is előordult a neve, de mégis zenei szakírói tevékenységének legemlékezetesebb pontja a METAL MIRROR újság volt, melyet a később lemezkiadóvá avanzsált Erdélyi Zsoltival készített közösen. Egyébként terjedelmes interjúnk még kordokumentumként is érdemes olvasgatni…. Hajrá!

Üdv Plecs! Bevallom őszintén, számomra a ’80-as évek fanzine színterének egyik legkultikusabb, legmisztikusabb figurája vagy és örülök, hogy egy eredményes vadászat után rábukkantan elérhetőségedre. Ez az interjú a te munkásságodnak állít egy kis emléket.

Köszönöm, bár igazából tényleg nem gondolom, hogy a „munkásságom” olyan jelentőségű volna, hogy annak emléket kell állítani, de persze az elismerés azért mindig mindenkinek jól esik.

Kezdjük a legelején, mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a metal/rock zenével? Mennyi idős voltál akkoriban?

Ó, hát ez nagyon jó kérdés! Néha még azt sem tudom most mennyi vagyok, nem hogy akkoriban mennyi voltam... Arra viszont kristálytisztán emlékszem, hogy szép folyamatosan sodródtam a keményebb műfajok felé, merthogy akkoriban nálunk nem nagyon lehetett ilyesmit hallani, a keményebb zenékre csakis valami „véletlen” folytán kattanhatott rá az ember... Nekem a Led Zeppelin „Whole Lotta Love”-ja meg a Black Sabbath „Iron Man”-je volt az első, amitől úgy igazán padlót fogtam, s ami úgy rá tudott csodálkoztatni a világra, hogy „Jaaaa, hát ilyen is van????”. Ezek akkor már egyáltalán nem új számok voltak, de én akkor hallottam őket először...

Nem tudom már, hogy pontosan mikor kerültem kapcsolatba a rockzenével, de azt tudom, hogy mindig is érdekelt a zene, ameddig csak visszaemlékszem. S igazából akkoriban, amikor én még kissrác voltam, nem igazán lehetett hozzájutni olyasmi zenékhez, ami igazából engem érdekelt volna, mindent úgy kellett összevadászni. Én mindent szerettem, ami nem volt annyira „diszkós”, de a hazai csapatok közül kevés olyan volt, ami tetszett. De hát azt szerintem mindenki tudja, hogy voltak idők, amikor idehaza még a Korál is nagyon kemény bandának számított...

Én ugyan Sopronban születtem és laktam, s az ember talán azt gondolná, hogy ott a nyugati határszélen egy kicsit jobb volt a helyzet, de az osztrák televízióban és rádióban pontosan ugyanannyi rockzenét játszottak, mint a magyarban. Azért persze odaát akkoriban is mindent be lehetett szerezni, csak éppen három évente egyszer lehetett kimenni, s egy-egy áhított LP kinti ára számomra valami olyan volt, amin nem igen tudtam még csak elgondolkodni sem... Sőt, tulajdonképpen a zenekarokat sem ismertem...honnan ismertem volna???? A jugoszláv lemezek voltak inkább elérhetőek, de amennyire én emlékszem, ott is inkább a népszerűbb, populárisabb dolgok mentek. Hát mindenesetre amikor az AC/DC „Back in Black”-jét megszereztem egy jugó lemezen valahol az Ecseri piacon (mert ott lehetett csak ilyesmikhez hozzájutni), az maga volt az életemben az első világra szóló csoda!

Mi fogott meg a zenében?

Pontosan az, ami mindenki mást: a hangzás, a zenében feszülő energia és az a feeling, amit csak csak érez, aki szereti ezt a fajta zenét! Nem hiszem, hogy el lehet ezt magyarázni valaki olyannak, aki ezt az stílust „zajnak” vagy „káosznak” érzékeli. Ez vagy elkapja az embert vagy nem, de ha egyszer elkapta, az biztos, hogy  soha el nem engedi többet! Amikor elkezdtem ilyen zenét hallgatni, s otthon a lepukkant NDK-s magnómban Polimer kazettáról full hangon bőgettem az AC/DC-t, úgy klasszikusan monoban, ahogy kell, az anyukám mindig azt mondta, hogy ezt majd biztosan kinövöm!

Hát ma már tudjuk, hogy ez nagyon nem jött be!

Csak rajongóként hallgattad vagy esetleg zenélni is megpróbáltál? Értem ezalatt, hogy játszottál-e, játszol-e valamilyen hangszeren?

Nem játszottam soha zenekarban, nem is igazán tudok játszani semilyen hangszeren, de érdekes módon nem is gondolkodtam ezen soha. Illetve, jut eszembe, később, mikor már nyakig benne voltam az undergroundban, a noisecore elterjedésének korszakában volt egy Widespread Disease nevű őrület noise projektünk, abban Simple Paralysis néven komoly tevékenységet fejtettem ki... Minősíteni így utólag már nem nagyon szeretném... Sokat kár is beszélni róla, talán még annyit, hogy egy demo is fémjelezte a csapat halhatatlan -és hallgathatalan- munkásságát, s kiterjedt underground marketingmunkámnak hála, 10 nyugatnémet márkáért több példányt is eladtunk belőle világszerte. Jó pénz volt az akkoriban!

Kik voltak kezdetben a fő kedvenceid, hatásaid?

Hát eleinte egyértelműen a Led Zeppelin és a Black Sabbath emlíett szémai meg még pár másik, amihez hozzájutottam, de aztán berobbant az AC/DC Bon Scott-tal és az nálam mindent vitt! Mikor a moziban bemutatták az AC/DC-s filmet (Let There Be Rock), megnéztem vagy 10-szer, minden délután ott voltam, amíg csak vetítették...

Később a Bomber lemez hatására rákattantam a Motörheadre, s a tinikoromat ez végig is vitte, gigantikus Motörhead rajongó lettem. Akkoriban már volt egy-két magán hanglemezbolt, Szombathelyen a lordos Vida Feri működtetett egyet, Győrben meg a Rütyi, én például náluk, meg Pesten szereztem be szép sorban az összes létező Motörhead bakelitet.

Mondjuk a Motörhead iránti kötődésem annyiban megmaradt, hogy a Motörhead lemezeit a mai napig is menetrendszerűen beszerzem, de hogy őszinte legyek, ez inkább már amolyan tisztelet az egykori hősök felé, mert a mai Motörhead korongok már nem tartoznak annyira a kedvenceim közé, mint az Overkilltől kezdődően az Another Perfect Day-ig szinte minden.

Mániákusan gyűjtötted a hanghordozókat?

Hát az tiszta sor! Lemezekből soha nem tudtam annyit venni, amennyit szerettem volna, egyrészt mert nem bírtam finanszírozni, másrészt mert baromira nem lehetett kapni! Kazettán viszont őrületes mennyiségű zeném volt! Ahogy indulgattak már a külföldi kapcsolataim, hetente több kazi is érkezett innen-onnan, nem egyszer tucatszámra, csomagban, cserébe mindig küldtem hazai bandákat, meg amim volt.

Gondolom akkoriban csak kazettákat és bakeliteket gyűjtöttél, hogyan lehetett hozzájutni akkoriban a metal újdonságokhoz?

Hát mást mit gyüjthettem volna? A CD-t kicsit később találták fel...

Elsősorban a csere-bere klasszikus módszerével gyarapítottam a gyüjteményem! Meg ment a magnózás ezerrel... Ha nekem megvolt valami, azt átvettem másnak is, cserébe kaptam én is tőle olyat, ami nekem még nem volt meg... De igazából akkoriban engem nem is annyira az újdonságok vonzottak, mert számomra a több éve megjelent lemezek is újak voltak, úgyhogy nem annyira az új lemezek, inkább a számomra új bandák és zenék érdekeltek.

Részt vettél a ’80-as években virágkorát élő, úgymond tapetrading, tehát kazettacserélgetős színtérben? Voltak kiterjedt külföldi kapcsolataid csere-bere céljából?

Tucatszámra küldtem és kaptam a leveleket naponta, az olyan nap nagyon ritka volt, hogy pár levelem ne érkezett volna valahonnan valakitől! Szinte Európa minden országában volt valaki, akivel leveleztem, de nagyon sok olyan kapcsolatom is volt, ami kifejezetten csak a kazi cserebere céljából alakult ki.

Hogyan működött ez a mozgalom? A mai interneten felnövő generáció szerintem ezt el sem tudja képzelni…

Egyáltalán nem baj, hogy a mai generáció nem tudja elképzelni, hogy működött ez, mert ez egy kretén állapot volt, s sokkal jobb most, hogy ezen már csak nosztalgiázgatunk egy aprócska mosollyal a szájunk szegletében... Akkoriban csak reméltük, hogy egyszer majd eljön ez az idő, s hogy egyszer majd mi is úgy szerezzük be a zenei újdonságokat, hogy bemegyünk egy boltba és megvesszük, amit csak szeretnénk! Abban persze szerintem mindannyian biztosak voltunk, hogy egyszer eljön ez az idő, csak valahogy nem tűnt olyan nagyon evidensnek, olyan beláthatónak, hogy ez mikor lesz...

Egy telefonbeszélgetésünk alkalmával említetted, hogy a Motörheadből érettségiztél, ez hogyan történt?

Mint már említettem, a gimnáziumi éveim a Motörhead jegyében teltek! Gigamániákus voltam, minden érdekelt, amit Lemmy bandájáról tudni lehetett, s amit tudni lehetett róla nálunk, azt szerintem én tudtam is. A Motörhead számomra akkoriban alap volt, s ember nem volt az iskolában, meg úgy általában a környezetemben, aki ne tudta volna rólam, hogy a Motörhead az nálam mindent visz. Az iskolában akkor még kötelező volt a köpeny, az enyém hátán mindig egy teljes hátat beborító hatalmas Motörhead logo virított... csak arra az esetre, ha esetleg valakinek nem lett volna totális evidencia, hogy én milyen zenekar táborához tartozom...  Szóval a lényeg, hogy a gimiben nálunk németül és angolul lehetett tanulni, s mivel Sopronban voltunk, ahol az egész város az osztrák bevásárlóturizmusból élt, a német elég logikus választásnak tűnt. Nem is csoda, hogy egy egész évfolyamban csak páran nem a németet választották.... Természetesen én sem! Én az angolt választottam, hogy miért, azt szerintem nem is kell magyaráznom... Mert a zenék szövegei angolul voltak! Szóval angolos lettem, aztán miután az egész négy évem eltelt a gimiben a Motörhead jegyében, az érettségi előtt, mikor ki kellett dolgozni az angol szóbeli tételeket egy füzetben, én szorgalomból „The Story of Motörhead” címmel a banda történetét is megírtam – angolul. A tanárnő átolvasta, kijavította és akkor ennyi. Aztán az érettségin, a szóbeli beszélgetős részén rákérdezett nálam, hogy miután közismert, hogy szeretem a Motörheadet, tudnék-e pár szót mondani erről a zenekarról. Hát nem volt egy megoldhatatlannak tűnő nagy feladvány, miután a kisujjamban volt az egész, magyarul is, meg angolul is! Belekezdtem....a végén úgy kellett leállítani!

Hogyan és mikor pattant ki a fejedből, hogy egy fanzine-ben közreműködjél? Akkoriban, volt-e hagyományuk, múltjuk a fanzine-eknek idehaza?

Levelezéseim során rengeteg fanzinehez jutottam hozzá, hiszen a megszállottak általában hamar egymásra találnak, akik pedig ezzel foglalkoztak, azok kivétel nélkül mind azok voltak! Aztán volt ezek között néhány arc, akit érdekelt, hogy mi van nálunk „a vasfüggöny mögött” zenei téren, s megkért, hogy nem írnék-e neki amolyan „scene reportot” a mi bandáinkról vagy nem mutatnék-e be párat más formában, s ha jól emlékszem, valahogy így kezdődött...

Idehaza persze, voltak már fanzinek, hiszen akkoriban jöttek ki a Metallica Hungarica ősszámai, meg a Metal Mirror is létezett már, Erdélyi Zsolti más arcokkal csinált egy-két számot, de Debrecenből azok nem nagyon jutottak el Sopronba, én csak akkor láttam ezeket a számokat, amikor már megtaláltuk egymást Zsoltival. A Metallica Hungarica sem igazán jutott el a nyugati határszélre, de miután én azért megfordultam néha Pesten, én ismertem, s volt egy olyan számuk, amit talán már a posta terjesztett, mintha úgy emlékeznék, hogy azt már mindenütt lehetett kapni, de az már akkor volt, mikor már utána rögtön jött a Metal Hammer korszak.  

Véleményed szerint, ha ’86-ban nincs Metallica Hungarica, akkor fanzine-ek és metal színtér sem lettek volna itthon, nem alakult volna ki?

Egészen biztos vagyok benne, hogy a Metallica Hungarica jelentősége nagy, de abban is, hogy ha ők nem lettek volna, lett volna más. A Metallica Hungarica vagy valami hasonló felbukkanása szerintem egy törvényszerű dolog volt, én úgy gondolom, hogy a Metallica Hungarica létrejötte egy következmény volt, nem pedig egy kezdet. 

Minthogy a Feszültségben és a Metal Mirrorban is publikáltál, melyik volt először? Hogyan kerültél kapcsolatba Sanchoval és Dakotával (Feszültség) illetve Erdélyi Zsolttal (Metal Mirror)?

Idehaza a Metal Mirror volt az első, ahol publikáltam. Sancho és Dakota emlékeim szerint már a Mirroron keresztül talált meg, s mivel Erdélyi Zsoltival abban már az elején is biztosak voltunk, hogy a Metal Mirrorral valami nem amolyan szokványos fanzine típusú dolgot szeretnénk csinálni, azokat az anyagokat, amik a Mirror koncepciójába nem fértek bele, azokat elküldtem a Feszültséges arcoknak, ők meg örömmel vették, mert úgy gondolom, hogy nekik messze nem voltak olyan kiterjedt külföldi kapcsolataik, mint nekem. Szóval a Feszültség számomra csak egyfajta kiegészítő volt, igazán komoly munkát én ott nem végeztem, amit ők elértek, az mind csakis Sancho és Dakota érdeme. Egyébként érdekes módon személyesen sohasem találkoztunk - a mai napig sem!

Erdélyi Zsoltival nem tudom hogy találkoztam, érdekes módon erre tényleg nem emlékszem... Talán ő keresett meg? Nem tudom... Igen, úgy rémlik. Olvasta valamelyik írásom egy külföldi lapban, s ő keresett meg. Azt hiszem... A lényeg, hogy ha két örült egymásra talál, hamar felismerik egymásban a rokon lelket, s a Zsoltiban én is hamar észrevettem, hogy a csákó agya ugyanúgy egy téma körül mozog, mint az enyém, ráadásul egy-két régi Metal Mirror számot ő már le is tudott tenni az asztalra... Igaz, azok nem teljesen olyanok voltak, amilyeneket én elképzeltem, de e témában is nagyon hamar megtaláltuk a közös nevezőt, szóval szerintem hamar ráébredtünk mindketten, hogy mi eddig egymást kerestük.

Mely külföldi fanzine-ek szolgáltak mintául előttetek? Ismertél-e külföldi fanzine-eket?

Rengeteget ismertem, de azok többsége sima fénymásolással sokszorított kiadvány volt, amatőr szerkesztéssel és csapnivaló designnal. Persze voltak bőven kivételek! A tartalom a fénymásoltaknál is lehetett jó, de mi már az elején is olyat akartunk, ami profibban néz ki, össze van rakva és tartalmilag is nívós. Alap volt, hogy nem csak no name, ismeretlen underground zenekarokról akartunk írni benne, hanem mindenkiről, aki szerintünk jó zene. Aztán volt aki erre azt mondta, hogy ez akkor már nem fanzine, hanem magazin. Passz.... Én a mai napig sem tudom, hogy hol a fanzine és a magazin között a határvonal.

A Metal Forcest sokan fanzine-nak szokták emlegetni, pedig szerintem az a valaha volt egyik legjobb metalmagazin, számomra a Metal Forces volt az, amire azt mondtam, hogy ez az a színvonal, amit példaképnek tekinthetek, ha már kell példaképet megnevezni! De volt sok jó lap, a legtöbbnek már a nevére sem emlékszem, de egy svéd lapra például még igen, talán van is még valahol belőle egy-két régi példányom, az volt a címe, hogy Close-Up, s ugyan egy szót sem értettem belőle, mert svédül volt, de az nagyon pepecül nézett ki!

Külsős voltál mindegyik lapnál vagy szerkesztő?

A Metal Miroorban nem volt ilyen, hogy külsős, meg szerkesztő, meg lótuszfaktusz, ott mindent ketten csináltunk a Zsoltival. Mivel kettőnk közül én tudtam jobban angolul és én voltam a grafománabb, az írásban rám hárult a nagyobb szerep, mivel a tördelés és a nyomda Debrecenben volt, az ilyen értelemben vett szerkesztést és a nyomtatást teljes egészében Zsolti csinálta. Hogy mi legyen az újságban, azt pedig megdumáltuk együtt.

Minthogy soproni voltál, a Metal Mirror debreceni, a Feszültség pedig gödi, hogyan juttattad el interjúidat, írásaidat nekik? Előfordult olyan, hogy a küldeményeidet nem kapták meg?

A Magyar Posta támogatásával, később, mikor már „komoly magazinná” fejlődtünk, működött a fax is! Az e-mailt úgyebár akkoriban még nem találták fel, így maradt a királyi posta szolgáltatása, amire irdatlan összegeket költöttem, bár tényszerűen el kell ismernem, hogy nem volt igazán drága akkor még...

Nem emlékszem, olyanra, hogy valami elveszett volna útközben, ettől amúgy is inkább a külföldi, kazettát tartalmazó leveleknél tartottam... Egyébként lehet, hogy abból el is tűnt pár, de ezt már soha nem fogom megtudni!

Akkor kezdjük a Metal Mirrorral, ami szerintem nem is fanzine volt, hanem magazin, szerinted ez volt a legprofesszionálisabb (tartalmilag, küllemileg, tipográfiailag stb.) kiadvány akkoriban idehaza?

Mint már mondtam, én nem vállalkoznék arra, hogy megmondjam, mi volt a különbség akkoriban a fanzine és a magazin között! Mi mindenestre magunkat magazinnak neveztük... Hogy mennyire volt profi, nem tudom, ma nyilván töredék akkora energiával ezerszer olyan profit is össze tudnánk hozni, csak hogy azok egy kicsit más idők voltak... Én az írásaimat eleinte NDK gyártmányú, Erika típusú írógépen írtam, aztán idővel beruháztam egy japán Brother elektronikus írógépbe, de a számítógépnek nyoma sem volt akkor még...

Emlékszem, az első nyomtatott levelet egy Apocalypse nevű svájci banda managementjétől kaptam, s ma már sokan biztos megmosolyognak, de napokig bogárasztam, hogy ezt mi a rákkal írták, hogy ez így néz ki... Mert nagyon profi kinézetű kis levél volt, gondoltam, valami ilyesmi módon kéne leveleznem nekem is... Aztán volt egy elborult haverom, aki hallott már olyanról, hogy számítógép meg nyomtató, ő gyanította, hogy az a levél valószínüleg azzal készülhetett, de hamar le is higgasztott, hogy felejtsem is melegében el, mert olyat szerezni teljesen reménytelen. S igaza volt, mert akkor az tényleg totál reménytelen volt!

Ami a Metal Mirrort és a kérdésedet illeti, szóval törekedtünk a színvonalra, de ez tényleg nem volt könnyű akkoriban. Azt hiszem, a „fanzinek” közül egyértelműen kiemelkedett a Mirror, de akkor már ment a Cselő-Lénárd féle Metal Hammer, s  az azért minden tekintetben más szint volt.

Persze azért voltak jó momentumaink...

A lap neve kinek az ötlete volt és mire utalt? Ki tervezte a logót?

A lap neve jött a korábbi számoktól, mint mondottam, egy-két szám még az én csatlakozásom előtt elkészült, szóval a név már adva volt. Szerintem egyébként a Metal Mirror név jó volt, minden olyan jellemzővel rendelkezik, amivel egy jó névnek rendelkeznie kell.

Hogy ki tervezte azt a förtelmes első logót, azt szerencsére nem tudom, szerintem az Erdélyi Zsolti, csak nekem soha nem merte elismerni! A lényeg, hogy az első fekete-fehér számok még azzal a régi logóval mentek le, aztán Zsolti is belátta, hogy az nagyon gánya, úgyhogy másik után kell néznünk. Zsolti intézte az új logót is, tudomásom szerint az akkoriban a Ladybird’s Bite nevű, szépreményű, de nem túl hosszú életű zenekarban működő Leó nevű arc tervezte az új, szines Metal Mirror logót. Az már kezdett passzolni ahhoz, amit mi szerettük volna, bár még mindig nem volt tökéletes.

Szerinted mi a fő különbség, hasonlóság a fanzine-ek és a magazinok között?

Hát ez jó kérdés! Erről kérdezz meg valaki nálam sokkal okosabbat... Egész egyszerűen erre nem tudok válaszolni! Nem tudom, hogy milyen szempontok alapján kéne meghúznom a határvonalat... Tartalom? Design? Amikor volt még a Metal Mirror, sokan azt mondták, hogy ez azért magazin, mert nem csak underground bandákkal foglalkozunk benne, hanem a mainstreammel is.  Mások azt mondták, hogy azért, mert a kinézete nem fanzine-os. Én ezt nem tudom eldönteni!

Én úgy gondolom, hogy azt a lapot mi végig úgy csináltuk, hogy a zene iránti kötödés motivált, szerettük foglalkozni ezzel és élveztük, amit csináltunk. Ha így vesszük, ez fanzine volt. Nyilván voltak ennek anyagi részei is, hiszen egy lapot kiadni pénzbe kerül, de alapjában véve ez nem egy üzleti vállalkozás volt, holott nekünk is fontos volt, hogy ami pénzbe az újság kerül, az legyen meg valahonnan, mert egy pénznyelő dolgot kevés ember tud hosszú távin finanszírozni, de engem az személy szerint nem igen érdekelt, hogy nyerjünk is  rajta... Ami pénzt ezen kerestünk, azt mindig visszaforgattuk, én ebbe a projektbe csak beletettem pénzt, ki soha nem vettem, amink volt, abból folyamatosan fejlesztettünk -  ez talán látszott is az újságon, ha valaki szép sorban egymás mellé teszi a számainkat, azért látszott, hogy mindig előreléptünk egy picit. Szóval ez szerintem azért az újságon is látszott! Bennünket akkor csakis a zene iránti vonzalom motivált, szerettünk volna létrehozni valamit, amiről azt gondoltuk, hogy jó, de azért sokkal több volt ez, mint egy szimpla szabadidős tevékenység! Ez bizony rengeteg munka volt, kőkemény munka, de soha nem éreztem úgy, hogy fárasztó. Élveztem, hogy csinálhatom. Szóval nem tudom, hogy a Metal Mirror melyik csoportba tartozott, ez aspektusfüggő. Innen is lehet nézni, meg onnan is...

Végig vehetnénk esetleg az egyes számokat tartalmilag és küllemileg egyaránt?

Az első szám 91-ben jelent meg – tejószagújézuskrisztusésatyaúristen, az már 17 éve!!! Hihetelen!!!! Hogy ez mennyire rég volt, erről mindent elárul az, hogy a lap ára 40 Ft volt... J Tartalmilag itt még egyértelműen az underground dominált, bár a lapban szereplő zenekarok közül a Watchtower azért már világszerte elég ismert volt, de a többiek nem igazán. Már az első számban is csak exklúzív interjúkat közöltünk, szinte semmi egyebet, illetve jól jellemzi a kezdeti koncepciót, hogy csak demókról írtunk, albumokról akkor még nem. A lap akkori elsőszámú hazai kedvencemmel, a Bedlammal indult, bennük ugyanis nagyon hittem, igazi szomorúság, hogy vitatlan tehetségük ellenére nem igazán vitték sokra... De hogy nem szeretnénk a lapban csak az undergrounddal foglalkozni, azt az első számban a Moby Dick interjúval jeleztük – teszem hozzá, emiatt underground körökből azért kaptunk is néhány fikát.

A 91-es második számban már sikerült pár akkori nagyobb nevet becserkészni, a Morgoth, a Tigertailz, a Pestilence  vagy éppen a Possessed neve akkoriban nem hangzott rosszul, sőt ha belegondolok, némelyiké nem hangzik rosszul még ma sem... Itthonról a Dance és az Auróra került be a lapba.

Az első 92-es szám számomra leginkább amiatt emlékezetes, hogy ebben jelent meg az első külföldi hirdetőnk! Interjúügyileg nagyon nagy fogás volt nekünk akkor a Deep Purple, de a Pungent Stench után is elég sokat loholtam, mire összejött. De sikerült elérnünk a Heaven’s Gate-et, a Rage-t és a Death SS-t is. Ez a szám volt az első, ahol már nem csak zenészekkel, hanem a zeneiparban dolgozó szakemberrel is készítettünk interjút, Limb Schnoor korábban a Helloween, aztán meg sok másik német banda menedzsere volt. Küldtünk neki egy kazettát magyar bandákkal, ő meg azt a lap hasábjain véleményezte. Szerintem ez tök jó ötlet volt – már csak hogy egy kicsit fényezzem magunkat! J Emlékezetes még számomra a lap közepén található, „Ki mit vár 92-től?” című körkérdés, amelyben az akkor általunk ismert ÖSSZES működő hazai zenekart megkérdeztünk arról, hogy milyen reményekkel vágnak neki az új esztendőnek. Hát érdekes dolog volt ezt így most átolvasni... Meg ezt nézegetve éppen azon morfondírozok, vajon ez ma mennyire lehetetlen és reménytelen ötlet lenne... Akkor sikerült!

A 92-es második számnál minőségi változások jöttek! Új időszámítás kezdődött nálunk: a lap terjedelme megnőtt, s olyan gigazenekarokat sikerült már elérnünk, mint a Motörhead, az Overkill, a Guns N’Roses, a Britny Fox, a Dangerous Toys, az Obituary, az Unleashed, az SDI, a Sadus... Ez akkor nekünk brutális névsor volt! Sokáig magam sem hittem el, hogy ezeket a bandákat mi Magyarországról mind elértük... Itthonról az Ossián, a Moby Dick, a Sing Sing és a Sex Action szerepelt a lapban, illetve az akkor még az első lemezéért küzdő Tankcsapda is teret kapott egy másik, általunk  tehetségesnek ítélt banda, a Ladybird’s Bite mellett. Hogy a két zenekar közül melyik mire vitte, azt szerintem mindenki tudja... Változás volt még, hogy bekerült a lap elejére egy hírrovat, amelyben próbáltuk a kiadóktól, managementektől kapott friss híreket egy csokorba gyüjteni, s egyidejűleg kezdett összemenni a demo rovat, azon a terjedelem növekedése ellenére rövidítettünk. Így visszatekintve azt mondom, hogy talán ez volt az a szám, amikor a Metal Mirror átlépett egy határt és végleg kilépett az undergroundból.

Az újabb szám újabb nagy lépés volt előre: színes borító, a címlapon a Kreator! Ami a húzóneveket illeti, talán picit szolídabb volt a sztárparádé, mint az előzőben, de azért a Kreator, Almighty, Zodiac Mindwarp, Pink Cream 69, Extreme, Coroner, Primus, Running Wild, Raven és Carcass névsor sem hangzott cefetül...

93-ban az Accept, Sodom, Exhorder, DRI, Paradise Lost, Dismemeber, Cro-Mags, Bolt Thrower, Cancer névsorral sikerült megjelennünk, s én akkor különösen nagy fenyverténynek tartottam, hogy sikerült elérnem Tony Martint, az éppen kirúgott Black Sabbath frontembert, csak azt sajnáltam, hogy nem sikerült még akkor, amikor a bandában volt...

A másik 93-as számunkban megint összejött az igazi sztárparádé, köszönhetően elsősorban annak, hogy borzasztóan kalandos körülmények között, közel fél napi hajsza után a Hotel Duna Intercontinentalban sikerült szóba bírnunk Kirk Hammett-et. A Metallica önmagában nagy húzónév lett, de azért a Faith No More, Ramones, Annihilator, Morbid Angel, Type O Negative Pro-Pain kezdősor sem volt mazsola.

A 94/1-es számunk szerintem, a legjobb Metal Mirror! Nagyon jól sikerült a borító, szerintem a Sepultura nagyon hasít rajta, s a tartalom terén is oda merném tenni bármelyik más szám mellé. A Scorpions, a Deicide, a pályája csúcsán lévő Biohazard, a Mr.Big, a Saxon, a D.A.D. és Michael Schenker interjúkat összehozni nem volt kis siker, bár tárgyilagosan el kell ismernem, hogy ezekkel azért már könnyebb dolgunk volt, mint mondjuk pár évvel korábban, amikor kezdtük, mert akkor állandóan csak a Running Wild meg a Stormwitch lépett fel nálunk, 94-ben viszont már a Metallica, a Scorpions és a Mr.Big is, így őket eleve könnyebb volt elérni. A Metallica persze kivétel, s nagy kudarcként éltük meg, hogy a Metallica előzenekarként fellépő Megadeth egyáltalán nem sikerült. Az összes elképzelhető Metal Mirror fegyvert és trükköt bedobtuk, de tárgyilagosan be kell ismernem, hogy csúnya kudarcot vallottunk a Megadeth-tel, Dave Mustaine közelébe sem jutottunk! Persze később, a Youthanasia megjelenése utáni szólóturnén azért Bécsben összejött... de azt hiszem, az az interjúm már a Rockinformban jelent meg. 

Számunkra ez a szám még azért fontos, mert itt jelentek meg a külföldi munkatársak, s a CD rovat is, amit akkor még persze CD-LP-MC-nek hívtunk.

Az utolsó Metal Mirror is 94-ben jelent meg, a címlapon a Panterával. Ez a szám egyenes ági folytatása az előzőnek, a Pantera mellett olvasható volt benne interjú néhány más „nagy” zenekarral is, szerepelt a lapban az Aerosmith, a Manowar, a Motörhead, a Clawfinger, a Living Colour, a Mercyful Fate és a Gamma Ray is... Kedves, ehhez a számhoz kapcsolódó történet, hogy Joey DeMaio csak úgy volt hajlandó exklúzív interjút adni nekünk, hogy ígéretet kellett tennünk neki, hogy a Manowar lesz a címlapon... Mivel hogy ezen múlt, hát persze, hogy megígértük... Ezért utólagosan is elnézést kérek tőle, így 14 év távlatából... Később összejött a Pantera interjú és a Pantera akkor megagigazenekar volt már, ráadásul jobban is mutatott a címlapon, mint a metal kőkorszaki harcosai... Remélem, ha Joey DeMaio olvassa ezt, megbocsájtja nekünk ezt a kis füllentést...

Az akkori viszonyokat tekintve a Metal Mirror sikeres kiadvány volt? Drágának számított?

Próbáltuk úgy beárazni, hogy ne legyen drága, s később, mikor már Zsoltinak hála, jöttek a hirdetések, ez nem is okozott gondot. Eleinte 40 Ft volt, aztán 55, végül 78 lett... Sokkal olcsóbb volt, mint a Metal Hammer, erre figyeltünk...

Hogy sikeres volt-e? Ez jó kérdés... Ha azt veszem, hogy te majd’ egy évtizeddel a megszűnése után is emlékszel rá, akkor a válasz az, hogy persze, sikeres volt, hiszen ha ennyi idő után is emlékszik még rá valaki, akkor nem is lehet más a válasz! De úgy gondolom, hogy egyébként is sikeres volt, a példányszámaink folyamatosan emelkedtek, ez persze betudható annak is, hogy a terjesztés is egyre jobb lett, olyannyira, hogy a végén már átkerült postai terjesztésbe is (akkoriban még csak a posta terjeszett hírlapot). Azt be kell vallanom, a konkrét számokra e tekintetben már nem nagyon emlékszem, mármint hogy milyen példányszámaink voltak... De a sikert nem csak eladott példányokkal lehet mérni, a lap elismertsége egyértelműen folyamatosan nőtt, nem csak olvasói, de szakmai körökben is, s ez azért nagyon jól mutatta, hogy volt értelme annak, amit csináltunk. Míg az első pár számnál mi kerestünk meg zenekarokat, a végén már az sem volt ritka, hogy a zenekarok kerestek meg bennünket, s itt most nem demos bandákra gondolok, hanem komoly csapatokra, sőt az is előfordult, hogy valóságos harc dúlt a címlapért, mármint hogy ki kerüljön fel az adott szám címlapjára. Hogy kik szerettek volna, azt már nem árulom el, de azt igen, hogy végül a Sepultura mellett döntöttünk.

Hogyan sikerült elintézni, hogy országos terjesztésű lap legyen?

Ez a dolog már akkor is klasszikusan csak pénz kérdés volt! Le kellett szerződni a postával, produkálni kellett a lapot a szerződési feltételeknek megfelelően és ennyi. Ez nem egy kalandos sztori. Munka azért persze volt mögötte, főleg a Zsolti részéről, de önmagában nem egy izgalmas történet. Az viszont nagyon klassz pillanat volt, amikor először megláttam egy újságospavilonban kitéve...

Az interjúkat, cikkeket mind magatok „gyártottátok” vagy esetleg vettetek át információkat külföldi fanzine-ekből is?

Az utolsó számokat kivéve minden sor csakis kettőnktől származott! Rengeteget leveleztünk, aztán később mindketten beruháztunk egy-egy faxba is, ami akkor    -e-mail híján- az írott szöveg küldésének leggyorsabb módja volt. Eleinte az interjúink többsége ily módon született, aztán persze jött a telefon, s később már, amikor Pesten fellépett valaki, aki számunkra érdekes lehetett, addig nem nagyon hagytuk „élni”, amíg egy exklúzív interjú össze nem jött a Metal Mirror számára! Ezekből az időkből rengeteg máig emlékezetes élményem van!

Később azt szerettük volna, hogy a lap egy évben négyszer jelenjen meg, hogy legyen követhető, rendszeres kiadvány, de azt már ketten képtelenség lett volna „teleírni” minőségi anyaggal, így az utolsó elkészült Mirorrokban már feltűntek olyan külföldi arcok írásai is, akikkel az évek során levelezés útján jó kapcsolatba kerültem és akik voltak olyan helyzetben, hogy tudtak segíteni. 

A terjesztés és az előállítás ütközött-e valamilyen nehézségekbe? Anyagilag mibe került egy-egy fanzine előállítása?

Őszinte leszek: nem emlékszem már erre! Az akkori összegek ma amúgy is nevetségesnek hangzanának, hiszen akkoriban még maga a lap is csak 40 Ft volt... Ha azt nézem, hogy ma egy lap mennyibe kerül... J

Az akkori összegeket nem lehet mai összegekhez mérni, de itt igazából nem is a pénz, hanem a lehetőségek hiánya okozta a fő problémát. Akkoriban nem volt még otthoni számítógép, tördelési munkákat csak a nyomdákban lehetett elvégeztetni, de abból sem volt olyan sok, mint ma. Szóval inkább ilyen jellegű gondjaink voltak.

A fanzine-ből befolyó összeget visszaforgattátok egy másik szám előállításába?

Mindig. S emellett rengeteget költöttünk levelezésre, anyaggyüjtésre, repipéldányok postázására! Az, hogy ilyen jó kapcsolatokat sikerült kialakítanunk a kiadókkal és a zenekarokkal, jórészt annak tudható be, hogy én mindig automatikusan küldtem egy példányt a kész újságból mindenkinek, aki általam szerepelt benne – tudomásom szerint Zsolti szintén. Így a zenekarok adták egymásnak a hírünket, folyamatosan újabb demokat, CD-ket kaptunk, s egy idő után már jött az anyag magától. Amíg eleinte én kerestem meg zenekarokat demokért, hogy legyen miről írnunk, egy idő után erre már egyáltalán nem volt szükség, a gond már az volt, hogy mit hagyjunk ki, mert hetente 8-10 demot kaptam, s túlzások nélkül mondhatom, hogy a végén már szinte az összes jelentősebb kiadótól rendszeresen megkaptam az újdonságokat. Ez nagyon nagy segítség volt, mert egyrészt sokkal tájékozottabbak lettünk, mint az elején, másrészt sokkal könyebben tudtunk kapcsolatba lépni a zenekarokkal.

Azokban az időkben kielégítette a rajongók igényét a fanzine? Volt-e úgymond törzsolvasói táborotok?

Persze! Sőt, igazából a törzsvásárlók tartották életben ezt a lapot, s sok egyéb segítséget is kaptunk tőlük! Nagyon sok olvasónk segített például a terjesztésben, kiterjedt kapcsolataink voltak, az ország jelentős városaiban azt hiszem a postai terjesztés előtt is kapható volt a Metal Mirror – ez a törzsolvasóink segítségének volt köszönhető. A mi újságunk azoknak szólt, akiket egy kicsit mélyebben érdekelt ez a műfaj, mert próbáltunk mindig kicsit jobban belemenni, kicsit komolyabban foglalkozni vele, mint mások.

Egyetértesz azzal, hogy számról-számra fejlődtetek?

Abszolút! Sajnáltam, amikor vége lett, mert úgy gondolom, lett volna még pálya benne.

A recenzióitokat, kritikáitokat, hogyan értékeled mai szemmel?

Melyiket hogy! Most, hogy megkeresésed kapcsán ismét elővettem a régi lapokat és beleolvasgattam, hát persze, van benne olyan, amit talán nem sikerült olyan jól, de olyan is, amit mai szemmel is kifejezetten frappánsank és ötletesnek találok.  Ugyanez igaz az egyéb tartalmakra is.

Megfigyeltem, hogy az akkori fanzine-ekben leközölt interjúk 10-12 kérdésre korlátozódtak, ti viszonyt mélyebb interjúkban gondolkodtatok, ennek mi volt az oka?

Nagyon örülök, hogy ezt észrevetted, mert ez volt a Metal Mirror egyik alapkoncepciója, amire szándékosan törekedtünk! Szerettünk volna túlmutatni a szokásos sabloninterjúkon, azt szerettük volna, ha az olvasóknak át tudtunk volna adni valamit a zenészek személyiségéből is. Mikor készült a Sepultura interjúm, körülbelül egy órát töltöttem Max Cavalérával, s bár az volt az egyik leghosszabb leközölt interjú a Metal Mirror történetében, így is rengeteg olyan dolog kimaradt, amit nagyon szívesen megosztottam volna azokkal, akik olvasták a lapot, mert úgy gondolom, hogy szívesen és érdeklődéssel olvasták volna. De lapot adtunk ki, nem pedig könyvet, így húzni kellett, mégha néha fájdalmas is volt, nem hozhattam le minden sort és minden mondatot, mert a terjedelem korlátozott volt. Az interjúból így talán nem teljesen ugyanaz jött le, amit én éreztem, talán a sorokat olvasva nem pont ugyanolyan embernek érezték az olvasók Max Cavalérát, amilyennek én éreztem személyesen, de törekedtem arra, hogy az írásokban ne csak a zenéről legyen szó, hanem menjen át valami abból is, hogy ki milyen személyiség. Már csak azért is, mert a zenészek között rengeteg érdekes ember van! Ha tehettem volna, én még egyébként ennél hosszabb interjúkat is lehoztam volna, de a terjedelem ezt nem engedte.

(Az interjú folytatása a "Metal Mirror 'zine 2." menüpont alatt található.)