Az alábbi interjú Galántai „Gazsó” Zsoltival, az Ossian első dobosával készült. Zsolt az évek során több együttesben is megfordult, ha jól emlékszem, nem csak szigorú ártelemben vett rock/metal bandákban, és bár jelen intejúnkban megpróbálunk a metal zenei dolgaira koncentrálni, mégis vontunk eme jeles muzsikus életútja köre egy teljes ívet. Ennek is köszönhető hát, hogy ezúttal Viharmadár kollégámnak nem csak egy ős-Ossian interjút sikerült készítenie, hanem egy úgy nevezett „Galántai Zsolti special”-t is.

Gazsó, kezdjük a beszélgetést a legelejénél, mikor, hogyan, kinek/minek a hatására fedezted fel a rock, heavy metal muzsikát? Hány éves voltál akkor?

Anyám volt Omega-rajongó, ezen belül is a 6-os, „Nem tudom a neved” című albumuk volt a kedvence, gyerekkoromban ivódott belém a rockzene. Hozzátenném, hogy mai füllel is nagyon jónak tartom ezt a lemezt, előtte-utána nincs párja az Omega történetében, talán a 10-es (Az arc) közelíti meg valamennyire. De a „hatos” nekem mai napig alapmű, mint az Edda 1. Tehát olyan 11 éves lehettem ekkor. Később, amikor dobolni kezdtem, és tanárhoz jártam, az ő hatására jazz irányába mozdultam, sőt még inkább a Steve Gadd, Billy Cobham, Harvey Mason fémjelezte jazzrock- korai fúziós zene ragadott magával. Hatásukat a mai napig érzem, és számaik szerves részét képezik mindennapi gyakorlásaimnak. A heavy metal-t a korabeli Iron Maiden-en és Judas Priest-en keresztül ismertem meg,  de akkoriban ismertem meg az Illést, a Fonográfot, a Bergendy-t, a Pink Floyd-ot, a Yes-t, Frank Zappát, Nina Hagen-t, Mike Oldfield-et is, és még sorolhatnám… rengeteg jó zene volt a placcon, és mindenből tetszett valami, nem köteleztem el magam semerre. Majd 1984-ben jött a Rush-fertőzés, és az aztán betett nekem, onnantól letettem a garast. Ez volt az a zene, ami egyesített magában mindent, amit azelőtt szegmenseiben kikapdostam innen-onnan. Hordozgattam is körbe, mint a véres kardot, de jórészt csak legyintgettek rá… ez a gitáros nem is tud gitározni…

Szüleidnek mennyire tetszett ez a zene? Egyáltalán, milyen érzés volt a ’80-as évek elején rockernek lenni?

Jó anyám rendszeresen járt korai koncertjeimre, apám távolabbról szemlélte az eseményeket, őt elsősorban a saját dolgai foglalták le. Hozzátenném, annak idején benne is felmerült, hogy dobolni fog,  ő íratott be első tanáromhoz, szóval a maga módján támogatta a dolgaimat, csak volt épp elég baja neki is, ráadásul akkoriban igen kemény életszakaszban járt. Néha azért eljött fotózni a bulikra. Ő vitt el életem első rock-koncertjére 1979-ben, ami a Beatrice volt, Budaörsön. Aztán jött a Hobo a Budai Ifjúsági Parkban, a Fekete Bárányok buli a Hajógyári szigeten, apámnak ez volt a közege, rengeteg barátja volt ott, és vitt engem is – hát az azért varázslatos volt. Rockernek lenni akkoriban egészen más volt, volt összetartás, utálni kellett a poppereket, leírhatatlan történetek, nagyon kemény hatósági fellépések, a Budai Ifi Parknál én is kaptam ruhát rendesen. Pénze senkinek sem volt, jöttünk-mentünk az országban, mikor épp mi történt hol, azon ott kellett lenni. Aztán ki is keveredtem ebből, mert elkezdtem nagyobb zenekarok mellett pakolni, road-olni, hogy közelről figyelhessem a dobosokat, mit csinálnak, az bármilyen áldozatot megért. És akkor már dolgom volt, nem lazulhattam csak úgy a kedvem szerint.

Mikor döntötted el, hogy zenész leszel? Jártál zeneiskolába, esetleg külön órákra vagy esetleg saját magad, autodidakta módon fejlesztetted tudásodat?

Miért éppen a dobot választottad? Játszol, játszottál-e egyéb hangszeren is?

Doboláshoz nem kellett tudni semmilyen skálát. Volt még gyerekkoromban egy zongoratanárnőm, aki megutáltatta velem az egészet, és azóta menekültem mindenféle kottától. Viszont mégiscsak zenész akartam lenni, ritmusérzékem is volt, a dob biztos könnyű is, hát hiszen csak ütni kell, nem lehet az akkora tudomány… ezért lettem dobos. Félreértés ne essék, imádok dobolni, de hát azóta már igen sok mindent másképp látok, sőt, kiderült, hogy dobkotta is van a világon … Akkoriban nem játszottam más hangszeren (sőt, még dobon sem…egyrészt azt még nem lehetett játéknak nevezni, másrészt nem is volt dobom), illetve tétova akkordokat fogdostam egy erősen lepusztult akusztikus gitáron. Ekkortájt már az is kezdett kiderülni, hogy zenei hallásom is van, sorra szedegettem le a nótákat innen-onnan. Ma már gitározom, basszusgitározom és billentyűzöm is - színpadra ugyan egyikkel sem állnék ki, de a nótaíráshoz megfelel.

Szüleid mennyire támogatták zenészi ambícióidat? A sok gyakorlás nem ment az iskolai eredményeid, a tanulás rovására?

Támogatták, ahogy korábban is elmondtam, a suliban meg valahogy elevickéltem mindig. Hálistennek viszonylag könnyen tanultam, nem nagyon kellett magolni, és amúgy sem érdekelt az egész, mivel eldöntöttem, hogy márpedig én zenélni fogok és kész, nekem ne jöjjenek a Planck-állandóval, mert olyat teszek, hogy magam is megbánom. Meg is tettem, meg is bántam – például történelemórán tanultam meg függetleníteni a Pink Floyd: Shine on your crazy diamonds című számára, ami folyamatosan ott szólt a fejemben – bántam is én a harmincéves háborút. Szegény tanárnőm az év végével nyugdíjba ment, és sokszor gondolok arra, hogy ebben sajnos nekem is részem lehetett – nem lehetett valami nagy élmény elviselni, hogy a srác folyamatosan és makacsul kopog a padon óra alatt. Sokkal tovább én se húztam, másodikos gimis koromban fogtam magam, apámmal kiírattattam magammal a gimiből, és elmentem a Skorpióval meg az Eddával egy balatoni turnéra roadolni.

Az Ossian előtt játszottál-e egyéb zenekarokban vagy esetleg az Ossian volt az első komoly zenekarod?

Hát először is, 15 évesen gyorsan megalakítottam a saját zenekaromat, mert az kell. Régi Omegákat játszottunk, a Tűzvihart, meg ilyeneket. Volt pár kellemes bulink. Aztán eltelt egy pár év, tanultam, fejlődtem, és csináltam a következő saját zenekart (ma már látom, hogy ez nekem valami mániám), ott már saját igen korai zsengékkel szórakoztattuk a közönséget, jók nem voltunk, bár már rosszak se. Majd Leó barátom, aki akkoriban a Skorpió hangmérnöke volt, szólt, hogy Scholler Zsolt, aki annak előtte nem sokkal viharos körülmények között távozott a Korálból, és megcsinálta a Sirokkót, dobost keres, és esetleg szólhat pár jó szót az érdekemben (akkoriban már eléggé magabiztosan állt a kezemben a dobverő, bár persze gyakorlati tapasztalataim nemigen voltak). Így kerültem a Sirokkóba, és feloszlásáig benne is maradtam. Ez volt az első profi zenekarom. És közben ismét eltelt két év, ekkor elhatároztam, hogy most már jó lenne leérettségizni, tehát eladtam a dobomat, elővettem a könyveket és nekiálltam vadul tanulni. Mintegy 2 héttel ezután felhívott Endre, hogy volna itt valami, amibe szeretnék, ha beszállnék.

Ki tervezte az Ossian logót?

Cselőtei Laci.

Emlékszel-e még a korai Ossian próbákra? Mennyit, milyen rendszerességgel próbáltatok?

Rengeteget - heti háromszor 5-6 órákat, kis cigiszünetekkel. Endre szobájában, teljes hangerővel – a dob be volt szorítva az ablakhoz, mellettem Kokó egy széken, Zoli az ágyon ült, Endre pedig vagy mellette ült, vagy mögötte feküdt. 

Hogyan, milyen szisztéma, munkamódszer alapján születtek az Ossian dalok? Friss dalokat irtatok vagy esetleg Endre hozott magával olyan témákat, melyeket a Pokolgépnek irt, de nem kerültek kiadásra?

Mire én odaértem, az első demo anyaga már nagyjából készen volt. Akkoriban nem tudtam, ki mit írt, nem is nagyon érdekelt, egy kész szituációhoz alkalmazkodtam. Később persze világosabbá váltak a dolgok, de abban az időben annyit tudtam tenni, hogy egyedi dobtémákat tettem hozzá a szerkezetileg és szövegileg már készen álló dalokhoz. Ez egyébként nem egy esetben vezetett magának a dalnak a módosításához is, de igazából azoknak a nótáknak a létrehozásában még nem vettem részt.

Milyen feldolgozásokat játszottatok annak idején? Mi alapján választottátok ki a feldolgozásra szánt dalokat?

Hűha! Ozzy-ra biztosan emlékszem, a többi elég ködös. Annyi bizonyos, hogy Endre választotta  ki a nótákat, amiket játszani kellett, és nem is nagyon voltak viták a témában – ő tudta, mi fér be a buliba, vagy mit tud biztonsággal és jól elnyomni a színpadon.

A korai Ossian fotókat elnézve, úgy tűnt, hogy külsőleg glam banda lennétek, ezzel egyetértesz?

Nem igazán, ez nem volt szempont. A lényeg az volt, hogy a legkevésbé se úgy nézzünk ki, mint az akkori heavy metal bandák. Persze saját lemezt szerettünk volna, a műfajon belül tehát jól körülhatárolható kinézettel kellett megjelennünk. A színes szalagok, vidám kinézet, felvarrók, tehát a tarka összkép jókora kontrasztot teremtett, a célnak megfelelt. Hogy ez most glam volt-e vagy sem, az belülről mindegy volt – az ember felmegy a színpadra, lejátssza a koncertet, a nóták magukért beszélnek, ki-ki döntse el, hogy mi is ez.

Az is feltűnt, hogy Endre kb. egy tízessel idősebb volt nálatok, ez sosem jelentett köztetek problémát? Nem próbált meg egyfajta zsarnok zenekarvezető lenni?

Így, önmagában ez sohasem volt probléma. Ő akkor már egy jóval tapasztaltabb zenész volt mindannyiunknál, és elég határozottan tudta, mit akar. Mivel ő csinálta a zenekart, értelemszerűen ő volt a zenekarvezető, Zolival és Kokóval nagy szerencséje volt, én jóval kevésbé voltam kezelhető akkoriban. Csinált pár dolgot, amit a mai eszemmel is gázosnak érzek, de nagyjából egyben tartotta a zenekart, egy irányba húztuk a szekeret, a dolog működött. Ma már én is zenekarvezető vagyok, a saját zenekaromat igazgatom, és sokkal jobban rálátok azokra a problémákra, amikkel ő akkoriban szembekerült. Megbocsátóbb nem lettem, megértőbb igen. Vannak páran manapság, akik nekem sem bocsátanak meg pár döntést, melyeket meg kellett hoznom – de hát ez van, együtt kell élni az elkövetett hibákkal és a meghozott döntésekkel...

Minthogy a Pokolgépben basszusgitáros volt, olyan ötletetek nem volt, hogy Endre marad a bőgőnél és a hangzás vastagítása érdekében bevesztek egy másodgitárost?

Nem, Endre énekelni akart, ez kardinális és alapvető kérdés volt. Ő írta a szövegeket, teljesen át tudta élni, a basszusgitár pedig zavarta, fel sem merült, hogy bőgőzzön. Azon a bizonyos katowiczei bulin is órák hosszat kellett győzködnünk Zolival a buli előtt, hogy kiálljon arra a zűrös 25 percre, de hát a bulit meg kellett menteni. A másodgitáros ötlete felmerült, még nagyon az elején, és akkoriban próbáltunk is Szűcs Norbival párszor – hát zseniális volt. Két ilyen képességű gitáros elképesztő jó dolgokat hozott ki egymásból. De Norbinak akkoriban ez a stílus nem tetszett, és végül maradtunk a négyes felállásnál.

Emlékszel még arra, mikor álltatok neki az első demónak, amely 1986-ban jelent meg? Melyek voltak a legelső Ossian szerzemények?

Inkább fordítva mondanám – azok voltak az első szerzemények, amikből a demo készült. Amikor elég nóta volt készen ahhoz, hogy kiteljen belőle egy demo hosszúságú anyag, elmentünk és megcsináltuk. Akkor nem is volt több nóta, ennyiből állt a tudományunk.

Rendelkeztetek-e akkoriban stúdiós tapasztalatokkal? Hogyan emlékszel vissza a demo felvételére?

Endrének és Zolinak voltak stúdiós tapasztalatai, nekem utána lettek. Az idő szűkössége miatt nem volt mód a többszöri dobfelvételre vagy a javítgatásokra (ez egyébként nagyjából végig is kísérte a pályámat azóta is), ezért amikor a tempót beállítottuk, vettem egy nagy levegőt, és feljátszottam a számot. Aztán a következőt és így tovább, egészen a végéig. Egy garázs-szerű sufniban történt az egész, kora reggel odamentünk, Zoli egyik barátja segített, mivel nekünk még se jogsink, se autónk nem volt, gyors kipakolás, beszerelés, mikrofonozás, és már ment is. Ha jól emlékszem, én délre kész voltam a dobbal, estére fent voltak a gitárok és a basszus, Endre pedig másnap felénekelte.

Az egy 10 számos felvétel volt, ennyi erővel lehetett volna egy teljes lemez is, nem igaz?

Dehogynem, de nem lett – más idők jártak, nem lehetett mindenkinek csak úgy lemeze. Éretlenek is voltunk még rá, ez tény.

Azon a demón hallhatók olyan nóták, mint a „Metal vihar”, „Kiáltás a mélyből”, „Legyen rock”, „Akció”, ezekről mit kell tudni? Ezek a dalok sosem jelentek meg hanghordozón, igaz?

Így van, szép lassan kihullottak a programból. Az Ossian a kezdetektől fogva elsősorban koncertzenekar volt, azok a nóták, amik nem éltek meg egy bulin, tehát a közönség nem indult be rájuk, kevés eséllyel pályázhattak a lemezre kerülésre. Sok volt a hallható idegen befolyás is, ezeket is gyomlálni kellett.

A demót hogyan terjesztettétek? Mennyire hívta fel a rockerek figyelmét az Ossianra?

Nem tudom, kinek az ötlete volt, talán Endréé, mindenesetre nagyon bejött – aki meg szerette volna szerezni a demo-t, kellett küldjön egy üres kazettát és egy felbélyegzett válaszborítékot Endre címére, a kazettára rámásoltuk a demo-t és visszaküldtük. Ennek óriási hatása lett, bárhova mentünk is az országban, ismerték a dalokat, ez egy lemez nélküli zenekarnak egyszerűen hihetetlen eredmény.

Ezt a szalagot követte a ’87-es, ötszámos demo, ez mennyiben különbözött elődjétől?

Jórészt pusztán annyiban, hogy új dalok szerepeltek rajta – minden más körülmény szinte a megszólalásig ugyanaz volt. Kölcsönkértem egy barátomtól egy jobb dobfelszerelést a felvételhez.

A szalagon hallható „Ossian” című dal szintén a ki nem adott dalok táborát szaporítja, igaz?

Igen, az egy körülbelül 2-3 nap alatt összedobott zenei huncutkodás volt, semmi komoly – mindenkinek módjában állt megvillantani a tudását, de nem volt vele semmilyen komolyabb célunk. Számomra mégis ez az egyik mérföldkő, mivel ennél a dalnál tudtam először komolyabban beleszólni abba, milyen is legyen a nóta végső formája.

Olyan gondolat nem fogalmazódott meg bennetek, hogy kiadtok egy kétszámos kislemezt, mint annak idején a Pokolgép, 1983-ban?

Nem, eszünkbe sem jutott. Az ilyen kislemezek többnyire a Lemezgyár által a keresletet felmérő szondázás vagy a nagylemezt megelőző kóstoló szerepét töltötték be, számunkra akkoriban pedig a nagylemez csak egy messzi álom volt.

’86/’87 körül kezdett elterjedni idehaza a heavy metal, ekkoriban kezdték el bontogatni szárnyaikat a magyar metal bandák, véleményed szerint, a Pokolgép „Totális metal” albuma egyfajta metal forradalmat indított el? Ennek hatására indult meg a hazai heavy metal színtér? Emiatt kezdett igény mutatkozni hazánkban a heavy metal iránt?

A fiataloknak mindenképpen iránymutató volt, és noha a pontos körülményeket nem ismerem, ennek a lemeznek a megjelenése valószínűleg kiadói oldalról két célt szolgált: levezetni a „gőzt”, és ha tényleg ilyen népszerű a zenekar, akkor üzleti oldalról hasznot is húzni belőle. A kemény zenék iránt mindig is volt kereslet, ha nem is túl fizetőképes, és ha nekik sikerült a műfaj előtt legalább résnyire kinyitni a Lemezgyár addig szorosra zárt kapuit, a nyomukban már ott volt még legalább 20 olyan banda, akiknek a zenei anyaga többé-kevésbé megütötte a Lemezgyár által felállított mércét. Ez természetesen akkoriban legalább annyira kultúrpolitikai döntés is volt a részükről, mint üzleti, a politika mindenhol jelen volt.

Régebben, tehát a ’70-es években, a ’80-as évek közepéig miért nyomták el itthon a rock/heavy metal színteret?

Merő félelemből – mi lesz, ha megindul a tömeg? Ezek a bulik nagyon sok máshonnan kiszorított srácot és lányt vonzottak, itt kiélhették magukat, sorstársakra találtak, és ahogy a gazdasági-társadalmi helyzet romlott, úgy lettek egyre többen. Nem volt ennek semmiféle politikai színezete, de a fennálló hatalom számára egy adott helyen összegyűlt tömeg mindig és mindenkor politikai tényező volt, és így van ez ma is. Onnantól már csak a vezérbikán múlik, meg tudja-e mozgatni ezt a sok embert, és ha igen, milyen célt ad nekik. A tömeg ráadásul már nem az azt alkotó emberekből áll, hanem önálló élőlénnyé változik – Hamvas Béla egy művében nagyon plasztikus képet ad a tömeg lélektanáról, akit érdekel, olvasson utána.

Ami a hazai metal sajtót illeti, ekkor, tehát ’86 végén jelent meg a legelső Metallica Hungarica, amely nemcsak Magyarország, hanem Közép-Kelet Európa első, nyomtatott formában megjelent fanzine-je is volt…

Igen, gyakorlatilag együtt született és fejlődött az Ossian-nal, sokáig a mi koncertjeinken jött ki egy-egy újabb szám.

Véleményed szerint, ha nem jött volna létre a Metallica Hungarica, akkor nem lett volna itthon fanzine illetve metal zenei színtér sem?

Dehogynem, rengeteg elhivatott ember szeretett volna valamit csinálni, a MHH mellett legalább 2 kortárs fanzine-ra is emlékszem, melyek akkoriban jelentek meg, szűk körben. Az információk hiánya, illetve a szűkös anyagi körülmények nyilván gátat szabtak a szélesebb körben való terjesztésnek, ráadásul ismét jelen volt a politika, fentről nem néztek jó szemmel semmiféle házilagos sokszorosítással, felügyeletük nélkül készített kiadványt, hiszen aki ilyet tud csinálni, az nyilván rendszerellenes szamizdatot is tud, tehát eleve gyanús. A másik oldalról nézve viszont, a tehetség és az elhivatottság (némi kitartással párosítva)  mindig utat tör magának, tehát valamiféle híradás, fanzine, újság mindenképpen megjelent volna.

Véleményem szerint az akkori Metallica Hungarica nagyon támogatta, nyomta a Pokolgépet és az Ossiant, erről, hogy vélekedsz?

Hát persze, ahogy a többieket is, akik a pályán nyomultak, mi akkor csak az éppen nagyobb halak voltunk abban a tóban, tehát nagyobb hangsúlyt kaptunk, de segítettek ők mindenkinek, aki heavy metal-t játszott. Nagyon pozitív véleménnyel voltam róluk, hiszen ez akkoriban egy szélmalomharc volt, egy keresztes hadjárat kellős közepén.

A ’80-as évek közepe/vége fele, tehát ’86/’87 környékén turnézott hazánkban a Stormwitch, a Helloween, UDO vagy a Girlschool –ezek voltak az első hazai heavy metal koncertek illetve az Iron Maiden ’84-es fellépése- és az a megtiszteltetés adódott számotokra, hogy az előzenekar szerepét tölthettétek be a Helloween és UDO előtt. Ezekre a fellépésekre hogyan emlékszel?

És az Iron Maiden előtt is 1988-ban, azt se feledd el Kezdődött az egész menet a Pretty Maids előtt való fellépéssel, ez volt akkori vadonatúj menedzserünk, Szabó Endre első komolyabb megmozdulása. Majd folytatódott a Helloween-turnéval, melynek első bulija a Kisstadionban volt, zsúfig teltház előtt, és szerintem életemben nem voltam annyira megijedve, mint akkor. Először nem voltak túlságosan barátságosak, a hangbeállási idő java részét elzenélgették, ami nem volt igazán profi hozzáállás a részükről sem. Aztán kezdődtek a vidéki bulik, közös buszban utaztunk, és mivel akkor már tudtam egy kicsit angolul, lehetett barátkozni. Elsősorban dob-figurákat lestünk el egymástól Ingo-val, az akkori dobossal (sajnos már nem él szegény), én a kétlábdobos technikájára voltam kíváncsi, mivel abban akkor még elég gyengécske voltam, neki pedig a különböző jazz-behatású díszítéseim tetszettek. Mutatta a kezét, amin olyan centi-vastagságú bőrkeményedések voltak a rengeteg gyakorlástól és bulitól. Nem könnyű szakma… A végére tényleg összebarátkoztunk, utána küldtek még levlapot San Francisco-ból és karácsonyi üdvözlőlapot is… később, következő év februárjában volt az UDO-turné, aminek a Körcsarnok volt a záró koncertje. Ott is a dobossal volt a haverkodás részemről. Ők sokkal összeszedettebb, távolságtartóbb banda voltak, sokkal inkább éreztem a munka-hangulatot a hozzáállásukon. Ugyanabban az évben, augusztusban volt az Iron Maiden-buli az MTK-pályán – náluk közvetlenebb, barátságosabb és viccesebb figurákkal nemigen találkoztam azóta sem. Köteteket tudnék mesélni arról az egy napról, de legyen elég csak annyi, hogy Nicko technikusa buli előtt kicseréltette velem a lábdobbőrt, adott egy vadi újat, mert az jobb lesz, megkaptuk tőlük a keverőálláson elhelyezett 8 fejgépből négyet, valamint a fél keverőpultot, tehát semmilyen kiszorítósdi nem volt, sőt, a lehető legpozitívabb hozzáállás, a banda a koncertünk alatt végig oldalt állt, végignézték az egész bulit, majd elhalmoztak ajándékokkal, én például egy komplett cintányérkészletet kaptam – hát az is egy varázslatos nap volt. Amikor rájuk került a sor, Nicko szólt, hogy menjek oda és álljak közvetlen mögéje, nézzem, mit csinál, és minden dob-figura után hátravigyorgott – na, hogy tetszett? A technikusok pedig a szó szoros értelemben végighülyéskedték az egészet – minden ment, mint a karikacsapás, másodpercre pontosan ott volt a helyén az összes látványeffekt, de már egészen biztosan halálosan unták a huszonhatodik világkörüli turnéjukat, mert ami marhaságot csak ki lehetett találni, azt mind elkövették egymással a buli alatt.

Az 1988 körül megjelentetett Iron Maiden videóban, a „Maiden England”-en Adrian Smith gitáros Ossian pólóban nyomult, azért ez komoly elismerés lehetett/volt számotokra, igaz?

Nagyon jólesett a dolog, de ahogy az előbb elmondtam, ezek halál laza arcok. Tetszett nekik a dolog, Adrian-nek különösen, és szerintem nem nagyon gondoltak bele, hogy hű ez mekkora elismerés vagy mittudomén. Fogta, felvette, jól érezte magát benne.

Véleményem szerint úgy tűnt akkoriban, hogy az Ossian sínen van, azonban egy tragédia rázta meg a csapatot. Kovács T. „Kokó” Péter basszusgitáros elhunyt. Mi volt a halál oka?

Ez a nagyon szomorú esemény évekkel később történt, Kokó akkor már régóta nem volt tagja a zenekarnak, és én is évek óta kiszálltam már. Kokóval egyrészt nagyon könnyű volt dolgozni, mert őstehetség volt a hangszerén, akár gyakorlás nélkül, józanon, részegen bármit lejátszott, ez sosem volt probléma. A vége felé voltak zavaros pillanatok, de nem ez volt a jellemző. Másrészt viszont nagyon is nehéz volt vele dolgozni, mert ő az élvezeteknek élő ember volt, és amikor úgy gondolta, eltűnt 2-3 hétre, és senki nem tudta, merre lehet, dolgoznunk viszont nagyon is kellett volna, formálódott a lemez, mentek a turnék, benne voltunk a sűrűjében. Akkor már senki nem engedhette meg magának ezt a viselkedést, és ebből viszont komoly konfliktusok fakadtak. Mire az UDO turnéig eljutottunk, neki már megjött a katonai behívója is, amit talán el lehetett volna intézni, de azért sem tett egy lépést sem, nem érdekelte – lesz, ahogy lesz. Ezért a turné után ki kellett tenni a zenekarból, és új ember után kellett nézni, ami egy nagyon fájdalmas dolog volt, de már nem volt semmi más lehetőség. Miután Kokó leszerelt, sok zenekarba hívták, rengeteg helyen játszott, de sosem sikerült előrébb jutnia neki sem, valahogy rányomta a bélyegét az, hogy csak az élvezeteket hajszolta. Egy idő után mindenhonnan elment, mert hosszú távon mindig előjöttek a problémák, nem volt maradása. Halálának körülményeit csak mások elmondása alapján ismerem, kiesett vagy kiugrott egy igen magas ablakból. Erről nem is tudok többet mondani.

Gondolom alaposan megrázott benneteket…

A többieket nem tudom, engem nagyon. Minden csibészsége ellenére én nagyon bírtam az arcot, jó ember volt és nagyon-nagyon jó zenész. Valahol még mindig haragszom rá amiatt, hogy így szétszórta a dolgait, és magamra is azért, mert nem tudtam neki és rajta segíteni. Azt nagyon nehéz tudomásul venni, hogy van, akin egyszerűen nem lehet, de az ember mindent megpróbál.

Nem gondoltatok arra, hogy Kokó halálával feloszlatjátok az Ossiant? Netán azon a véleményen voltatok, hogy esetleg azt tanácsolná nektek, hogy fiúk, folytassátok nélkülem is?

A fentiek ismeretében gondolom, látod, hogy ez egy értelmetlen kérdés.

(Az interjú folytatása a "régi Ossian 2." menüpontan található.)