Üdvözöllek Benenteket! Hogy vagytok manapság? Mik a friss információk veletek kapcsolatban?

Benedek Csaba: Üdvözöllek, Téged is, s az olvasókat is! Jelenleg a szolnoki Damjanich János Múzeumban dolgozom, néprajzkutató muzeológus vagyok. Nagyon szeretem a szakmámat, tulajdonképpen a hobbimat csinálom munkaidőben. Zenei ízlésem erősen kiszélesedett, ma a kemény zenén kívül kiváltképp népzenét, komoly zenét s jazzt hallgatok, a populáris műfajt azonban nem sikerült az idők folyamán megkedvelnem.

Forgács „Sancho” Péter: Nős vagyok, csemete egyelőre nincs, Vácon élek, de a fővárosban dolgozom. Hirdetésekkel foglalkozom 13 éve, közben 2 évig 1998 és 2000 között Pest megyei lapok számára külsősként sportújságíróként is működtem, ami inkább volt rajongás és hobbi, mint jövedelemszerző tevékenység, mert a közhiedelemmel ellentétben a nyomtatott sajtóba írni nem egy nagy egzisztencia. A reklám más terület, bár a verseny egyre gyilkosabb, tekinve, hogy a média összességében csúnyán elment a bulvár irányába, s ez összeurópai, sőt, világjelenség.

Magyarország egyik legjobb fanzine-jének, a Feszültségnek voltatok szerkesztői. Arra kérnélek Benneteket, hogy egy interjú keretén belül mutassátok be olvasóinknak a lapot, rendben van?

BCS: Köszönöm a kedvességed. A Feszültség egy tipikus underground fanzine volt a maga korában. Nem volt hivatalos lap, nem adóztunk utána, tehát szamizdat volt, viszont a föld alatti mozgalom zenéit követte, tehát underground jelleggel bírt. Nem a befutott, ismert zenekarokra koncentráltunk, hanem elsősorban a lemezzel még nem rendelkező bandákra. Természetesen voltak ismertebb csapatok is, akikről írtunk, ám mindig az underground volt a fő csapásvonal.  Ezen kívül igyekeztünk sok információt sűríteni a lapba. Sajnálom, hogy akkor még nagy ellentét volt a zenei stílusok között, mert így csak trash-death és az ennél keményebb műfajokkal foglalkoztunk! Nem volt merszünk népzenéhez nyúlni, ami azért is sajnálatos, mert pl. egy Isten Malaca megtette ezt, s igen magas színvonalon. Azt is sajnálom, hogy alternatív zenébe egyáltalán nem ártottuk magunkat, persze az is igaz, abból rettenetes sok fanzine volt akkoriban a piacon.

FP: A Feszültség, ha visszagondolok, egy csodálatos nosztalgia. Teljesen nulláról építettük ki az egészet, megmosolyogtató első számmal, mai technikai ismereteink birtokában valódi szocreál körülmények között, de abból építkeztünk, ami van. Örültünk, ha működik az írógép, ha visszaírt mondjuk egy chilei death metal zenekar, ha demókazettát kaptunk külföldről. 1990-től a brit Music for Nations kiadó elkezdett nekem CD-ket küldeni. Gombhoz a kabátot: nem volt más választásom, vennem kellett egy lejátszót, mert addig lemezt is keveset láttam… Volt egy olyan tervünk, hogy a szubkulturális ellentéteket feloldva egy alapvetően új szellemiségű 5. Számot adunk ki, az anyag össze is állt, de sosem jelent meg. Ennek lényege: a korábbi thrash/death fanzine-ből a határokat kitágítva egy afféle ifjúsági lap lett volna, az altertől a némileg populárisabb zenéken keresztül a kultúra más területeit is átfogtuk volna Ha az a volna ott nem volna, ugye….

Hogyan, mikor kerültetek kapcsolatba a metal zenével? Mely zenekarok fejtettek ki rátok a legkomolyabb hatást?

BCS: A metal zenével általánosban találkoztam először, a Judas Priest, Pokolgép, Motörhead s társaik voltak tehát a kemény zene előfutárai nálam. Ami azonban komolyabban megérintett, az a Slayer, Sepultura vonal volt, azaz a trash metal.

FP: Első élményem az Accept Metal Heart-ja volt 1986-ban, tán ez adta meg a vérátömlesztést, de az igazi sokk az 1987-es Helloween-koncert volt a Kisstadionban. Innentől már ment minden magától, fokról fokra, a grindcore-ig. Legnagyobb kedvenceim voltak sorban: Helloween, Iron Maiden, Metallica, Slayer, Running Wild, itthon a The Bedlam, továbbá Obituary, Death, Bathory, Venom, Incubus.

Mi volt az, ami megfogott Benneteket a metal zenében? Mi volt úgymond „vonzó” ebben a zenében?

BCS: Erre igen nehéz felelni, talán a lendület és dinamizmus. Persze akkoriban a lázadás is jócskán benne volt a pakliban. Ma tulajdonképpen ennek a lázadásnak semmi értelme nincs. Akkoriban egy párt volt, egy elnyomó hatalom. Ma pedig mi ellen lázadnak a lázadók? Mindent lehet, s a lázadás divat lett. Ez komolytalan.

FP: Mást mondtam régen erről, s mást mondok most. Tekintve, hogy a kérdés most merült fel,úgy fogalmaznék: kapok valamit, egy olyan virtuális világot, amely sok hiányosságot pótol. Egy pszichológus nyilván menekülésnek hívja, én úgy mondom: van egy terület, ahol levezethetek mindent. Egyszerűbben. Rohadt jó zenék vannak a műfajon belül!

Hogyan jutottatok el a thrash metalig?

BCS: Sanchonak köszönhető. Míg én a Pokolgépek társaságában éltem, ő mutatott nekem egy Napalm Death korongot, amiről először azt hittem, vicc. Tulajdonképpen nem is gondoltam, hogy ez zene lenne, nekem káoszhoz hasonlított, de nagyon megtetszett extravaganciájával. Ettől kezdve nyergeltem át a keményebb vonalra, persze először még Napalm Death-ről szó sem volt, csak a power metalról, tehát a zakatolósabb zenékről. Onnan már egyenes út vezetett a trash metalhoz.

FP: Ha az ember leássa magát valahol, s elkezdi tágítani ismereteit egy tudományban, óhatatlan, hogy jönnek az oldalágak. Nyilván ennyire le kellett ásnom, hogy megtaláljam azt, ami kielégít. Mindeközben a szövegkörnyezet, bevallom, kevésbé foglalkoztat. Voltam elsőáldozó, a váci bazilikában volt az esküvőm, miközben legutóbb a Deicide zúzását néztem meg az A38 hajón, s nem érzek kettősséget vagy belső ellentétet emiatt.

Emlékeztek még arra, hogyan indult a Feszültség? Honnan jött az ihlet, hogy fanzine-t készítsetek? Volt-e valamilyen példa, minta előttetek, amely alapján neki álltatok a fanzine-nek?

BCS: Kezdetben Sancho s én is a magunk szórakozására készítettünk írógéppel írt, kézzel rajzolt egypéldányos „számokat”, amit egymásnak mutattunk meg. Aztán eldöntöttük egy idő után, hogy összefogunk, s együtt csinálunk újságot.

FP: Így igaz, az akkor egyre erősebb fanzine-színtér hatására kézzel írogattunk elég viccesre sikerült lapokat, aztán a poénból jött az ötlet, talán meg kéne próbálni komolyan is. Bár az első szám szerintem a komoly szándék ellenére is inkább vicc lett…

A szüleitek támogatták zenei ízléseteket és fanzine készítési ambícióitokat?

BCS: Nem. Kifejezetten ellenezték a metal zene iránt érzett szeretetemet is, s a fanzine készítésével járó rendkívül sok időt, valamint tetemes pénzt követelő hobbit is (rengeteg levelezés külföldre, hanghordozók gyűjtése, koncertek, stb.).

FP: Háát… éppenséggel a műfajtól nagyjából rosszul voltak, meg attól is, hogy ez költséggel jár, továbbá a ráfordított idő kitapinthatóan a tanulás rovására megy. Viszont a zsebpénz erre ment keményen!

Mindketten gödiek voltatok. Jól ismertétek egymást? Gondolom közös zenei ízléssel is rendelkeztetek, igaz?

BCS: Természetesen. Először is falusiak vagyunk mindketten. Felsőgödön születtünk, ott nőttünk fel a Duna mellett, erdőktől körülölelve. Gyakorlatilag az utcán nőttünk fel, de nem panelházak között, ahogy annak idején a Pokolgép énekelte, hanem a többi falusi lakossal, gyerekekkel karöltve. Minden zenei tapasztalatot, de tulajdonképpen az egész életet megosztottuk egymással, hiszen jó barátok voltunk.

FP: Az én drága jó Csaba cimborám évfolyamtársam volt, így nem volt nehéz ismernünk egymást alaposan. Bár én már Vácra költöztem közben, de egy olyan falusias közösségben, mint Göd (pedig ma már 15 ezres) , mindenki igyekezett karakteresen megmutatni, milyen szellemi-zenei irányzat követője, ez még a kilencvenes években is így volt, de még most is kitapintható, bár jóval visszafogottabban, mint 10-15 éve. S nem csak a tizenévesek körében, s nem csak zeneileg. Én most is büszkén feszítek pl. Slayer-, Dimmu Borgir-pólóban vagy Vác női kézi- vagy focimezben. Továbbá nem megvetendő egyBorussia Dortmund-mez vagy AC Milan-sál sem, de szerintem ez most nem feltétlenül ide tartozik.

Egyértelmű volt számotokra, hogy thrash fanzine-t hoztok össze? Milyen koncepció, terv, elgondolás húzódott meg a fanzine mögött?

BCS: Az volt az alapkoncepció, hogy egy olyan undergroud, kemény zenékkel foglalkozó újságot csináljunk, amelyikben rengeteg információ olvasható. Amikor a 4. számot csináltunk, akkor a végül megjelent 44 oldal helyett akár a tízszeresét is kiadhattuk volna, mert anyagunnk volt hozzá elég. Sajnos még akkoriban nem volt Internet, ezt a lehetőséget nem is ismertük.

FP: Szerintem a populárisabb irányzatokkal –AOR, klasszikus metál, hard rock, stb.- kiadni egy fanzine-t annyi lett volna, mint BMW-szalont nyitni egy párszáz lelkes faluban egy leszakadó térségben. Na ez persze tán túlzás, de a lényeg: mire elkezdtük kiadni a Feszültséget, mi is elmentünk inkább a durvább műfajok irányába, továbbá egy ilyen kiadvány lényege, hogy hiánypótló legyen, s olyan legyen a karaktere, mint a benne megszólaló muzsikáknak: amolyan földalatti, kis pénzből való, s szűkebb réteget célozzon meg.

Honnan jött a fanzine neve?

BCS: Egy kedves barátunknak, Pál Miklósnak volt a „feszültség” a szava járása. Mi azt akartuk, hogy magyar neve legyen az újságnak, s ne idegen. Mivel akkoriban (is) divatos volt a külföldi szavak használata a magyar nyelv rovására, így esett választásunk a Feszültségre.

FP: Fel sem merült az angol név, pedig iszonyat nagy divat volt akkoriban mindent angolul írni, mondani. Mondjuk, napjainkban még inkább, de akkor csak a zenei szövegkörnyezetekben, mostanság a köznyelv is úgy fest, hogy  angol szavakat ragozunk magyarul, ebből állítunk össze teljes mondatokat. Szerintem borzalom.

Sok külsős munkatársatok is volt. Ők hogy kerültek képbe? Ismertétek őket személyesen is?

BCS: Volt, akit ismertünk személyesen, s volt, akit csak levelezés útján –akkor még nem volt netünk.

FP: Ez valahogy jött a lapkészítéssel. Pillanatok alatt bővült az ismerősi kör a fanzine által, s kiderült, ki az, aki tud valamiben tényleg segíteni, voltak köztük olyanok, akiket mi kértünk fel, volt, hogy spontaneitás állt mögötte, de egy-az-egyben kaptunk is olyan levelet, hogy szeretnének írni a lapba, s volt köztük olyan, aki értékes munkát tudott kiadni a kezéből. Mondom ezt úgy, hogy akkoriban a mi “sajtós” tapasztalatunk is erősen megkérdőjelezhető volt. De épp az amatörizmus volt a legszebb benne.

A Feszültség négy számot élt meg anno, melyek közül nekem az utolsó, a negyedik van meg. Arra kérnélek Benneteket, hogy beszéljéletek részletesen az egyes számokról, tartalmilag, külalakilag, milyen fogadtatásban részesültek, mennyibe került egy-egy lap, milyen körülmények között, milyen technikák segítségével született meg, mennyi ment el egy-egy számból stb. Mondjatok el mindent, ami eszetekbe jut!

BCS: Minden számmal profibb lett a Feszültség, mindig jobbat alkottunk. A kezdet elég nehéz volt, s az első szám is gyengécskére sikeredett. A másodiktól lendültünk bele, a harmadik már –a korhoz képest, a lehetőségekhez mérten- elég jól sikeredett. Az utolsó, 4. számból 800 példányt adtunk ki, mind elfogyott, de nagyon kevés pénz jött vissza belőle. Én az érettségire kapott ajándék pénzem áldoztam rá, s abból egy krajcárt sem kaptam vissza! Egyetlen Videoton drukker volt, aki nem csak, hogy kifizette a lapot, még a következő számra is előfizetett. Őt jó lenne megtalálni, s valahogy kárpótolni, mivel az 5. számunk nem is jelent meg…

FP: Az első számról az egykori Metal Attack, későbbi Rattle Inc. Című fanzine-ban olvastam egy teljesen helytálló kritikát, amelynek végső mondata így szólt: egyelőre semmi sem különbözteti meg a készítőket az átlagos rajongóktól. Tekintve, hogy gőzerővel dolgoztunk az ügyön, pillanatok alatt gyűltek az anyagok, címek, szórólapok, interjúk, elképesztő postai forgalom keretében. Ez adta a költségek egyik komoly hányadát. Így a második számban már kezdett kibontakozni az, amit igazán szerettünk volna: sok információ mindenhonnan, sűrűn teleírni az oldalakat, kuriózumokat is beiktatva. Viszont e számnak volt egy szerencsétlen mellékíze: az 1990. Év végi thrashfesztiválra mindenképp készen akartunk lenni, hogy ott árulhassuk, de nem találtunk addig nyomdát, amely elkészített volna, így nem kis ráfizetéssel, mai szemmel marketingcélból, bevállaltuk, hogy fénymásoljuk rendes áron villámgyorsan, de jóval olcsóbban adjuk. Aztán januárban már sikerült kisebb költségvetésből nagyobb mennyiséget nyomni. A sokszorosítás és a terjesztés mindig kemény küzdelem volt. A négy megjelent számot összesen vagy 5-6 helyen nyomtuk ki.

A harmadik számtól a művészi grafika is bekerült a lapba egy dunakeszi srác, Lévai Zoltán  által. A már általad is ismert 4. Kiadásunkra vagyunk legbüszkébbek. Kicsit elvont borító, az addigi legszebb kivitel, jól szerkesztett oldalak, elég gazag tartalommal, a világ minden tájáról, nem csak a legközvetlenebb értelemben véve underground zenékkel, hanem addigra már elég szépen kaptunk anyagokat a lemezkiadóktól is, így szép fotókkal is gazdagítottuk a látványt.

Hogyan sikerült becserkésznetek olyan bandákat, mint pl. a Thanatos, az Autopsy vagy a chilei Death Yell?

BCS: Úgy, hogy rengeteg bandával álltunk kapcsolatban, s mindig újabb helyekre írtunk. Folyamatosan leveleztünk azzal, akivel csak lehetett, bandákkal, menedzserekkel, kiadókkal, másik fanzine készítőkkel. Így került képbe számos zenekar, akik ma befutottak már. Ismertük pl. a Biohazard zenekart akkor, mikor még albumuk sem volt, Sancho kapott tőlük demot, de számolatlan jöttek a Frank Zappa cd-ktől a Holy Moses-en át minden nagyobb csapat anyagai is, Overkill, stb.

FP: Aaz anyagok beszerzése tekintetében az első szint, amikor direktben mi keresünk meg zenekart, szórólap (flyernek hívta a köznyelv), lemezborítón lévő cím, vagy valamilyen információ kapcsán. Második, mikor valamelyik lemezkiadó vagy nekünk író ember,  egy megállapodás alapján küld anyagot. A legnagyobb sikernek azt tartottuk, amikor a külföldre küldött lapszámok vagy szórólapok kapcsán maguktól küldtek zenekarok ismertetőt, hanghordozót. A Feszültség már sehol sem volt, mikor még érkeztek kazetták, például Japánból vagy Costa Ricából is. Néztem is nagyokat, hogy miket kapok! A már említett szórólapok, melyeket a fanzine-ek és a zenekarok küldözgettek egymásnak 1-1 levél alkalmával több tucatjával, kulcfontosságúak voltak az információcsere tekintetében, mi is készítettünk és szórtunk szét ilyet magunkról magyarul és angolul is.

Mivel akkoriban nem volt internet, e-mail, hogyan készítettétek az interjúkat? Mennyi volt egy-egy interjú átfutási ideje? Voltak olyan interjúk melyek valami miatt meghiúsultak?

BCS: Az interjúk úgy mentek, hogy kiküldtük a kérdéseket levélben, s ugyanolyan módon kaptuk őket vissza postán. Rendkívül drága mulatság volt ez is. Változó átfutási idő volt, a legtöbben nem válaszoltak, akik meg igen, az átlag két héttől a hónapokig tartott.

FP: Készítettünk személyesen is interjúkat, magyar és külföldi bandákkal is. Igen kezdetleges volt még az élő angoltudásom, levélben azért jobban ment, ugyanakkor ez egy kiváló módja volt a nyelvtanulásnak is, ideértve a szlenget is. Egy-egy élő angol nyelvű interjú kapcsán azért hellyel-közzel megértettem magam… A zenekarok, kiadók  többsége azért válaszolt, de voltak teljesen elsikkadt leveleink is. Hozzá kell tegyem, a nagy káoszban azért velem is megesett, hogy megválaszolatlanul hagytam levelet, ez még hozzátartozik a teljes igazsághoz.

Készítettetek telefoninterjúkat is vagy mindent levélben bonyolítottatok le?

BCS: Készítettünk telefoninterjút is, de sokkal ritkábban, mint a levélben.

FP: Talán ha egy-kettő volt köztük… abban a körzetben akkortájt még vezetékes telefon sem sűrűn volt.

Kapcsolatban voltatok lemezkiadókkal is? Megkerestétek őket promóciós csomag küldése céljából? Hogyan léptetek velük kapcsolatba? Mely kiadók támogatták a kiadók a Feszültséget és melyek nem?

BCS: Rengeteg kiadó küldött nekünk demokat, lemezeket, fényképeket, cd-ket, szórólapokat, mindenféle promóciós anyagot. Velük is levélben vettük fel a kapcsolatot.

FP: Igen, minden egyes lemez, kazetta borítóján lestük a címeket, továbbá külföldi fanzine-kben és szórólapokon is néztük a kiadók elérhetőségeit. Elég becsületesen bántak a fanzine-ekkel, képek, interjúk, zenekarismertetők, turnédátumok és sok-szok hanghordozó. Természetesen mi ezt szerettük a legjobban!

Annak idején milyen hanghordozókon kapták a fanzine-ek, a magazinok a promociós anyagokat? Hogyan ment a promóciózás?

BCS: Főként kazettákat kaptunk, magnószalagot. Előfordult a cd is, de nekem pl. nem is volt cd játszóm akkoriban.

FP: A Music For Nations kiadó volt az egyetlen, amely CD-ket küldött, ezen kívül még emlékeim szerint az amerikai Redrum nevű csapattól jött korong. Csak kazettákon érkeztek holmik.

Ti magatok is felvettétek a kapcsolatot az adott zenekarral? Mindig kaptatok választ a zenekaroktól?

BCS: Nagyrészt nem kaptunk választ, s természetesen csak azt közöltük, akiktől jött valamiféle visszajelzés.

FP: Én ezt cáfolnám, szerintem nagyobb hányad válaszolt… Ha egy lemezkiadótól kaptunk anyagot, akkor abból dolgoztunk, tehát azt a képet, szöveget közöltük le. Mi közvetlenül inkább más zenekarokat kerestünk meg. De volt rá példa, hogy az Anthrax kiadója felajánlotta: készítsünk interjút az Anthrax-szel, küldjük el a kérdéseket faxon. Nos, az ismeretségi körben nem találtunk faxot… vagy aki megengedte volna, hogy csak úgy üzengessünk az Államokba…

Rendelkeztetek külföldi ismeretséggel, kapcsolatokkal? Külföldre is küldtetek a Feszültségből? Milyen visszajelzések érkeztek a fanzine-re határainkon túlról?

BCS: A Kárpát-medencében élő határon túli magyarsághoz nem juttattunk el újságot. Külföldre küldtünk, de visszajelzést nem kaptunk. Gondolom azért, mert nem tudták elolvasni!

FP: Tőlem kértek zenekarok újságot, amelyben megjelentek. De lemezkiadók szintén. Vagy eleve úgy kerestem meg egy csapatot ill. másik fanzine-t, hogy küldtem nekik a mi termékünkből. Éppenséggel elolvasni nem tudták, de az inormációk jó része így is értelmezhető volt. Én is kaptam svéd, francia és még mindenféle nyelvű lapokat, komoly hálózat alakult ki Európa-, sőt világszerte.

(Az interjú folytatása a "Feszültség 'zine 2." menüpont alatt található.)